Ha a sámán vagy a táltos szót halljuk, mindig valami varázslatos, misztikus jut az eszünkbe – igazunk is van, meg nem is. A misztikus események ugyan hozzátartoztak a sámán életéhez, ám tevékenységük pogány eleink életében alapvető, majdhogynem létfontosságú szerepet játszott. De kik is voltak a varázslatok tudói?

A pogány magyarok világfelfogásának alapja a samanisztikus világkép volt. Elemei a mai napig sem tűntek el teljesen: népmeséinkben, mondókákban, gyermekdalocskákban s a legkülönbfélébb hiedelmekben élnek tovább. Maga a sámán szó a Közép- és Kelet-Szibériában élõ tunguz nép nyelvébõl került át a magyar nyelvbe, s maradt meg a mai napig, bár sajnos tudásunk kevesebb róluk, mint amennyire fontosságuk, eleink életében betöltött szerepük alapján szükségünk lenne.

Hogyan születik a sámán?

Szó ami szó: a sámán valóban “születik” – nem lehet csak úgy sámánná válni, ha netántalán valaki erre vágyott volna. Sámánnak születni kell!

Már a születéskor megmutatkoznak olyan jegyek a gyermeken, amelyek alapján késõbb, felcseperedvén sámánná válhat. (Ugyanis nem mindenkibõl lesz sámán, aki annak indul: sõt, a jelöltek, általában egyáltalán nem akarnak azzá válni, kifejezetten tiltakoznak ellene…)

A kiválasztott többnyire “fölös” csonttal születik: tíznél több ujjal vagy fent is, lent is két-két fogsorral, netán hetedik fiúgyermekként jön világra. Amikor aztán serdülõvé cseperedik, a szellemek hívására “sámánbetegségbe” esik: egyre gyakrabban rohamok, ájulások lepik el. Egyszer csak elaludván (“elrejtezvén”) mély álomba merül, ezalatt a szellemek elõjönnek, megvizsgálják a testet, megállapítják, hogy megvannak-e a szükséges fölöscsontok. Az élettelen testet vér borítja el, szétdarabolják, majd újra összerakják. (Egyébként három napig fekszik élettelenül – akárcsak jó néhány hasonló népmesében.)

Ha minden rendben van, a leendõ sámán megkapja tudományát, elõtte azonban be kell járnia az “alsó világot”, azaz a föld alatti világot.

Próbatétel: a tetejetlen fa megmászása

Aki szereti a meséket, és sokat olvasott gyermekkorában – vagy netán felnőttként sem veti meg őket – minden bizonnyal sokszor találkozott azzal a motívummal, hogy a mesehősnek a cél érdekében meg kell másznia egy hatalmas hegyet vagy fel kell kapaszkodnia egy óriási méretű fa tetejére, ahol megküzd az ott lakozó gonosz sárkánnyal vagy kígyóval. Így hozhatja le aztán onnan a csodás almát netán az élet vizét stb., s végül is elnyerheti a csodaszép királylány kezét.

E mesemotívum fennmaradása a sámánhittel kapcsolatos: a sámánnak is – még mielõtt elnyerné mesterségét – egy tetejetlen fára, a világfára kell felmásznia, de legalábbis egy magasabb létrára, mindenképpen valami magas helyre, mely hitük szerint összeköti az alsó, a középsõ és a felsõ világot. Méretei szertelenek: a mesékben akár egész országok is elférnek egy-egy levelén. Gyökerénél található az alvilág, mely a sámánhitű népeknél nem más, mint a hüllõk birodalma. Kígyók, békák lakhelye – gondoljunk csak arra, honnan s ered tehát, ha kígyót-békát kiabálunk valakire…

Még a bibliai paradicsomi almafa is értelmezhető úgy, mint a világfa keresztényiesített formája. Itt éppúgy egy kígyó tekeredik a bűnbe csábító fára, vagy akár a görög mitológiában a Heszperidák kertjében található csodálatos aranyalmafát is egy kígyó őrzi.

A világfa ágai között találjuk a Napot és a Holdat, az ember számára legfontosabb két égitestet. E két planéta gyakran jelenik meg a sámán ruháinak, felszereléseinek díszítésén is. A szibériai népek sámánhite szerint a sámáneszözöket is itt, a világfa tetején fogja megkapni.

Varázslat, harc és gyógyerő

Maga a sámán megjelenés is már varázserejét sugallja: dobjával, különös, sokszor számtalan szalagból álló, állatmintás vagy geometrikusan mintázott ruhája, fejét szarvasagancs vagy tollak díszítik – mindezek a kellékek szükségesek révülete és varázslatai végrehajtásához.

A sámánok “feladatköre” meglehetősen szerteágazó. Az emberekhez való viszonyuk zömmel pozitívan alakul. Segítenek rajtuk betegség idején, megjósolják, hogy a szellemek hogyan viselkednek majd, hiszen ez a sámánhitű népek életének egyik leginkább befolyásoló tényezője.

Dobjának segítségével tudja emberfeletti cselekedeteit végrehajtani: érintkezésbe lép a szellemekkel. Mai szóhasználatunkkal azt mondanánk, extázisba esik, a megfelelőbb kifejezés viszont inkább a “rejtezés” vagy a “révülés”, melyek egészen ősi eredetű szavaink, néhány ugor népcsoportnál pedig a “révül”, “rejtez” igét az “elragadtatódik”, “ellesz”, “ellát” értelmű szavak váltották fel.

Révülése során mormolt éneke, az ún. sámánének tulajdonképpen nem nevezhető éneknek, hiszen nincs állandó szövege, mindössze az indulatszavak maradtak fenn. Liutprand cremonai püspök a 933-as merseburgi csatáról írva is megemlékezik a magyarok “huj!”, “hej!” csatakiáltásáról, melyek minden bizonnyal a sámánok énekéből származó indulatszavak voltak. S ha már a történelmet emlegetjük, meg kell jegyezni, hogy a sámánok, varázslásaik, és énekeik egyik fontos bizonyítéka, hogy még az 1061-es pogánylázadások jegyzőkönyvében is szerepel a pogány papok “istentelen verseinek” és a “varázslásainak” az elítélése – lévén, hogy eleink jobban bíztak a már bevált eszközökben a pogány varázslatokban, mint a keresztények sokszor erőszakos hittérítőiben.

Éneke során szólítja fel a természetfeletti lényeket, hogy segítsenek neki, hívja őket, jöjjenek hozzá. Ilyenkor aztán két módon is érintkezésbe léphet a szellemekkel: vagy a szellem maga jelenik meg a révülőknek, vagy az évülő lelke megy a szellemek birodalmába. Tudása, melynek segítségével kiválasztódik népétől, onnan ered, hogy a szellemekről szerez ekkor információkat, vagy tőlük tud meg bizonyos dolgokat, melyre népének szüksége van.

Éneke és tánca során közös mozzanat a sámánhitű népeknél, hogy melegség önti el, valamint az, hogy ásítania kell, hogy a megjelenő szellemeket bekaphassa. (Kezünket tehát nekünk, kései utódoknak sem véletlenül kell a szánk elé helyezni, ha ásítozunk.) Énekük népszokásokban, a kiszehajtásban, a villőzésben és a regölésben élt tovább, legalábbis erre vezethető vissza.

Gyakran maguk a sámánok viaskodnak egymással: állatalakban a lappoknál rénszarvasként főszellemeik harcolnak, a magyar néphit sámánjai, majd később táltosai pedig bika vagy csődör alakjában viaskodnak egymással. Színük többnyire fekete és fehér, ha veszít a “jó” sámán, hatalmas vihar támad, ám ha õ nyeri meg a harcot, szép idő lesz.

A sámán a boszorkányt is felismeri álmában, de dobja sem csak az elrévüléshez szükséges: gyógyítani tud vele. Ennek a hagyománya maradt fenn egy népszerű kis gyermekdalocskában:

“Gólya, gólya, gilice,
Mitől véres a lábad?
Török gyerek elvágta,
Magyar gyerek gyógyítja,
Síppal, dobbal, nádihegedűvel.”

Vagy akár ebben a kiszámolósban is a sámánok nyomaival találkozhatunk:

“Szita, szita, péntek,
Szerelem csütörtök,
Dob szerda.”

Az utóbbiban a szita és a dob együtt fordul elő, ez valószínűleg egy későbbi ráolvasásból ered, ahol fordított sorrendben sorolják fel a hét napjait, a varázslás hatékonysága érdekében.

Dobolással még szerelmet is lehet varázsolni: “kötnek” és “oldanak” általa, de jövendőt is mondhat vele. A magyar népi hiedelemvilágban máig fennmaradt, hogy a dob vagy a szita hátán gabonaszemekből (többnyire kukoricából) jósolnak, ha meg akarják tudni a jövendőt.

A sámánhit továbbélése

Bármennyire is igyekezett a kereszténység kiszorítani a pogány magyar hitvilágot, egyes elemei fennmaradtak, sőt, előfordult, hogy bizonyos részek keresztény változatban éltek tovább. A sámán szó mellett megjelent a táltos, majd a garabonciás – mindkét szó rokon értelmű egymással. A garabonciások és a táltosok éppúgy képesek varázslatokra, különös tettek végrehajtására, s legtöbbször ők is pozitívan viszonyulnak az emberekhez. Ugyanúgy viaskodnak, jövendölnek, rossz vagy hó időt hoznak, hasonló próbatételeken mennek át. A táltosképzet tehát a magyarság etnikus sajátossága és tulajdonképpen a pogány magyar hitvilág, a samanizmus továbbélése.

.