Erről mi is meggyőződhettünk a sajnálatosan kevésnek tűnő három nap alatt, amelyet „völgytalpból dombhátra hágva”, Vas megye délnyugati részén, az Őrség területén tölthettünk. A vidék onnan kapta a nevét, hogy hajdanán honfoglaló őseink őrállókat küldtek ide, a határszélre, akik a magaslatokról könnyedén szemmel tarthatták a környéket. A mezőket, erdőket, szántókat és lápokat felvonultató változatos, mozaikos tájkép a gazdálkodás eredménye. Az emberek és a természet harmóniája még most is tetten érhető a gondolkodásmódban, a tájba simuló, kerítés nélküli házak látványában és a hagyományokhoz való ragaszkodásban.

Rajta vannak a szeren

Az Őrség területén igen elterjedt az úgynevezett „szeres” településszerkezet, amely a dombtetőkön szétszórt házcsoportokra utal. Nevüket legtöbbször az ott élő családokról, estenként egy karakterisztikus földrajzi, élővilágbeli jellegzetességről kapták. Így létezik például Kovácsszer vagy Baksaszer, de van Pap- és Felsőszer is.

Utunk első állomása a Szalafő-Pityerszeren található Őrségi Népi Műemlékegyüttes. Hirtelen úgy érezzük, több száz esztendőt utaztunk vissza az időben. Három porta áll itt, amelyek az autentikus falusi környezetet hivatottak prezentálni, a 17. századtól kezdődően. A „kerített” ház és udvar jellemzője, hogy a lakóház, az istálló és a többi helyiség mind ugyanazon tető alatt sorakozik. A pityerszeri emeletes „kástu”, vagyis kamra hazánkban egyedülállónak számít. Ennek kapcsán megtudjuk, hogy hagyományosan a legidősebb asszony számított a család fejének, így a melléképületek kulcsát is ő birtokolta – nem lehetett ám suttyomban nyakalni a pálinkát!

A műemlékegyüttes bemutatja a falusi élet nélkülözhetetlen kellékeit, bútorait, használati eszközeit; például a kópicot, a növényi anyagokból font tárolóedényt. Ma már csupán három ember készít ilyet az Őrségben. A különféle tárgyakat szemügyre véve egy alacsony, sámliszerű alkalmatosság ragadja meg a figyelmünket, amelynek jókora lyuk tátong a közepén. Találgatni kezdünk, ám a közelében sem járunk a megoldásnak. Kiderül, hogy a nehéz fatárgy tulajdonképpen egyfajta gyermekmegőrzőként funkcionált: a csemetét a közepébe állították, így a gyermek akkor sem kószált el, ha éppen nem tudtak rá odafigyelni.

Határőrök tanyája

Az ebédet követően egy kisebb technikai malőrrel kell megküzdenünk. A minket szállító járműnek, a természetvédelmi őrszolgálat utolsó használatban lévő Land Roverének riasztója ugyanis megbolondul, és bár minden bizonnyal különleges élményt nyújtana a nyugalmas utcák csendjét megtörve végigtülkölni az utat az apátistvánfalvai Határőrmúzeumig, mégis szívesebben őriznénk meg a dobhártyáink épségét. Telefonos segítséggel végül sikerül megoldani a problémát, így folytathatjuk a néhol hullámvasútnak is beillő utazást az autó hátsó ülésén.

A múzeumot az egykori laktanyából alakították ki, ahol betekintést nyerhetünk a határőrök mindennapjaiba, megnézhetünk egy élethűen berendezett hálókörletet, sőt, felpróbálhatjuk az egyenruhákat, és a fegyvereket is kézbe vehetjük. Számtalan érdekességet találunk: az egyik kedvencem az a díszes, folyóírással vezetett füzet, amelyben részletesen lefestik a „civilek” által jelentett illegális határátlépések eseteit – igaz történetek első kézből.

Ezután egy könnyed és kellemes túra következik, a felsőszölnöki János-hegyet hódítjuk meg. Utunk árnyas fák alatt, helyenként lakott területen, régi házak és népi feszületek között vezet. A csapadékos időjárás rendkívüli módon kedvezett a gombáknak: az erdőt ellepi többek között az ízletes vargánya, a sárga rókagomba és a sötét trombitagomba. A környéken ritka mohák és páfrányok zöldellnek, valamint évszaktól függően tavaszi tőzike, kakasmandikó vagy erdei ciklámen is felfedezhető. A hegy tetején magasodó kilátón megpihenünk, lustán lógatjuk a lábunkat, és bámuljuk az elénk táruló kivételes panorámát. Azonban nem időzhetünk sokáig a természet lágy ölén, hiszen estére egy hamisítatlan őrségi dödöllepartira várnak minket.

Ahol életre kelnek a hagyományok

A Múltidéző Portának a vidék legarchaikusabb településeként emlegetett Szalafő ad otthont, amely valóban a tradíciók gyűjtőhelye. Az itt álló, 1860-as években épült vendégházakat – országos védettség alatt lévő – népi műemlékekként tartják számon. A hatalmas birtokot gyümölcsfák és háziállatok teszik még barátságosabbá, de a legkedvesebb mégis maga Gaál Zsuzsanna, a vendéglátónk, aki készségesen beavat minket a dödöllekészítés rejtelmeibe. Elmondja, hogy a valamikori őrségi ember a só kivételével a népi étek összes hozzávalóját meg tudta termelni.

Megállapítom, hogy az összetört burgonya és a liszt könnyed kevergetésére még „gyúrnom kell”, ám egyébiránt a dödölle nem túl bonyolult étel, viszont annál finomabb! Az olajban kisütött krumplipépre hagymát, tejfölt és gombát halmozunk, és jóízűen nekilátunk a falatozásnak. A kulináris élményt csipkebogyó- és áfonyapálinkával koronázzuk meg; előbbivel még soha nem találkoztam életem során, de be kell vallanom, első látásra – azaz kóstolásra – szerelembe estem vele.

Zsuzsanna búcsúzáskor megajándékoz minket saját receptkönyvével, amely Az őrségi konyha kincsei címet viseli, és a fejedelmi étkek mellett néprajzi, kultúrtörténeti adalékokkal gazdagítja olvasóját. Az utolsó fejezetek között különleges, ételekhez kapcsolódó babonákkal ismerkedhetünk meg. „Az a lány, aki első ízben dagaszt, ha meghúzza a szeretőjének az orrát, nem nő a bajusza” – mondja a könyv, s valljuk be, ezt azért nem árt mindenkinek tudni.

Lápföldön

Második reggelünk a Lápok Házában indul, amelyet „interaktív tudásközpontként” definiálnak, és valóban: már a terembe lépve beszippant a lápok világa, s kisgyerekeket megszégyenítő lelkesedéssel kergetjük a padlóra vetített ugrándozó békákat az ugyancsak a lábunk ügyében lévő kút képe felé. A kiállítás az érdeklődők bevonásával mutatja be a speciális élőhelyet, az itteni növényeket és állatokat. Meglátogatjuk a Szőce melletti tőzegmohás láprétet is, amely több, jégkorszak után fennmaradt, úgynevezett reliktumfajnak ad otthont. Ilyen például a rovaremésztő kereklevelű harmatfű, a lilás színben játszó tőzegeper és az élénksárga zergeboglár.

A hazánkban élő tőzegmohafajok többsége megtalálható a lápréten. Hosszú deszkapalló kanyarog előttünk, ezen lépegetve nézhetünk körbe. Megtudjuk, hogy a fokozottan védett természeti területen kaszálnak is a beerdősödés megelőzése érdekében. A szerves anyag a víz alatt nem képes lebomlani, ezért felhalmozódik és tőzegesedik; ezen réteg vastagsága 20 cm-től akár 2 m-ig terjedhet. A lápok legérdekesebb tulajdonsága, hogy a savanyú kémhatású víz megőrzi többek között a kisebb állatok maradványait, illetve a spórákat és a virágporszemeket, így a szakemberek a régmúlt korok élővilágát is tanulmányozhatják.

Őrségi programunk utolsó pontja a Felsőszeri tanösvény bejárása, melynek során egy tökmagolajütőbe is ellátogatunk, és alkalmunk nyílik még melegében megkóstolni az „Őrség aranyát”, valamint az első pillantásra bizarrnak tűnő, nyúltáphoz hasonlító dió-, mák- és lenmaggranulátumokat. A nem mindennapi ízélmény után, a tanösvényen továbbhaladva még „pancsolhatunk” is egyet. Saját bőrömön tapasztalom: a túrához egy egyszerű vízlepergető lábbeli nem elég, erősen ajánlott bakancs vagy gumicsizma viselése.

A hazaúton – immár száraz cipőben – azon merengek, hogy bizony lenne mit tanulnunk az őrségi emberektől. A természet szeretetéről, kultúránk, hagyományaink életben tartásáról – és persze az sem árt, ha megfogadjuk a népi bölcsességet: frissen vásárolt malacot kizárólag hátrafelé vigyünk be az ólba!

2015.08.20. 09:45,   Szöveg: Hidvégi Brigi,   Fotó: TM