dokumentum  

Történelmi időket élünk. Valami történt. Valakik fölfedezték, hogy a magyar nemzet születése óta kiválasztott nép, olyan történelmi küldetése van, amivel megmenthetné Isten teremtett világát, az értékrendjét vesztett, maga ellen forduló hatalmi gőggel, gátlástalanul parádézó, a Mammonnak hódoló, önmagát kiválasztó világhatalomtól. A magyar kultúra ősisége, gazdagsága és az abból eredő bátorság, a vérzivataros idők után mindig talpra állni tudó képesség a legnagyobb kincsünk.

A nemzet január 22-én ünnepelte a Magyar Kultúra Napját. Ez a nap egyben Kölcsey Ferenc Himnuszának születésnapja is, amit csekei (ma szatmárcsekei) birtokán dolgozva alkotott meg, mint Szemere Pál és Kazinczy Lajos politikájának követője.

Kölcsey korának legműveltebb írója, kiváló szónoka, sikeres közéleti embere volt. Jellemében a szelídség, emberszeretet és igazságérzet egyesült a függetlenséggel és az antik hajthatatlansággal. Költészetében a líra mellett a humor is dominál, és először az ő tolla írt magyar nyelven hazafias ódát. Ez utóbbi a Hymnus, amelyet igen jó szemmel választott ki a reformkori magyar művelődés nagyhatású „mindenese”, a Nemzeti Színház igazgatója, Bartay Endre. Pályázatot írt ki Kölcsey ódájának megzenésítésére.

A kiírás 1844. február 29. keltezéssel március 3-án jelent meg. A pályázatra tizenhárom mű született; tizenkét kísérlet és egy remekmű, Erkel Ferenc Himnusza.

A görög hymnosz (latin hymnus) az ókorban istenekhez vagy hősökhöz szóló, ünnepi dicsérő ének neve. Énekelt himnuszok ismereteink szerint a legősibb írásos emlékek közé tartoznak, például az egyiptomiaknál. A Szent Pál-i időkben már azonos jelentésű az ódával és a zsoltárral. Szent Ágoston három dologgal jellemezte az igazi himnuszt: „énekelsz, dicsérsz éspedig Istent dicséred”. Így Kölcsey és Erkel művében az első sor után – „Isten, áldd meg a magyart” – minden művelt ember fölismeri, hogy koszorús költőnk himnikus szöveget írt, Erkel pedig méltóságteljes zenét szerzett hozzá.

Először 1844. augusztus 10-én hangzott el az Óbudai Hajógyárban, a Széchenyi-gőzös vízrebocsátásakor. Hivatalos állami himnusszá avatása csak az 1990. évi XLIV. törvény 75. §-e alapján történt.

Megkapó, hogy szinte párhuzamosan történnek események a 19. században a Himnusz születését követően és a 21. században a Himnusz és a kereszténység kiirtásán munkálkodó liberálisok világuralmi törekvése alatt. Szúrja az EU állítólag toleráns hivatalnokainak, az általuk képviselt hatalmaknak a szemét, hogy a magyar Alaptörvényben benne van népünk legfőbb kérése: „Isten, áldd meg a magyart”. Nem akármivel: jókedvvel, bőséggel. A magyarság történetét, őseit, harcait, vereségeit, győzelmeit avatott szemmel választotta ki a költő, miközben nem vonta kétségbe egy pillanatig sem, hogy Árpád-Bendegúz vére Isten segítségével nyert szép hazát, szent bérceket a világ egyik legtermékenyebb medencéjében, a Kárpátok által ölelt területen. Ezen a helyen fölvirágzott a magyarság, békés szeretetben élve az itt élő őslakosokkal.

A kunság csodálatos termőföldje, a Tisza, Duna zúgó habjai, gazdag vizei, a tokaji szőlő nektárja, győzelmek a ránk támadók fölött, Mátyás hadai által megalázva a büszke, magyarokat lesajnáló Bécset is azt mutatja, hogy Isten védő kart nyújtott. Az út vége a szeretet filozófiájának beteljesedése és a gyűlölködés megszűnése. Sok minden mellett ez volt az idők első komoly jele arra nézve, hogy valami változás történik a világban, aminek tevőleges résztvevői lesznek a lenézett, földbe taposott, kisemmizett, földjüktől megfosztott magyarok.

Napjainkban éppen ez folyik: elveszik hazánk alapvető jogait, kifent kardjaikkal vagdalkoznak jogos birtokunk körül. Prófécia a 19. századból? A dicsőséges indulás után vérözön, lángtenger, halálhörgés, nemzetgyilkosság jutott osztályrészül a magyarságnak, de mindannyiszor fölálltunk. A Himnusz utolsó versszakában áldás mellett szánalmat is kér a költő, mivel a tengernyi kín, amit a nemzet elszenvedett, már kiegyenlítette a mérleget.

A Magyar Demokrata és több civil szervezet békemenete nem véletlenül indult éppen a Himnusz születésnapja vigíliáján. A nemzet betölti küldetését, nem hagyja el Istenét, nem hagyja el, akár határokon kívül, akár határokon belül élnek, testvéreit. Van reményünk: az összefogás ereje, a magyar kitartás, az erősödő önbizalom és a magyarok Istenének segítségébe vetett hit segíteni fog. Ha nem engedjük megverni a pásztort, nem széled el a nyáj.

Hankó Ildikó
Székely Hírmondó / mek.iif.hu