Fővárosi polgárcsaládban született 1914. január 13-án, ennek minden későbbi előnyével és hátrányával.

A budapesti egyetemen 1936-ban szerzett tanári diplomát, rá egy évre bölcsészdoktori címet is a német passiójátékokról írt tanulmányával.

Ezek után egy évet hallgatott a Sorbonne-on. Elsősorban a középkori irodalom, színháztörténet, a klasszika filológia és a folklorisztika érdekelte.

Első tudományos cikke az Etnographia 1938-as évfolyamában jelent meg. A háború alatt – némileg kényszerből is – főként fordítással foglalkozott. Kerényi Károllyal fennálló baráti kapcsolata miatt választott szakterületén

1953-ig nem dolgozhatott és nem is publikálhatott. 1946–1953 között a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár munkatársa volt. Ortutay Gyula meghívására került az ELTE Folklór tanszékére oktatónak 1953-ban. Ekkor indult újra tudományos munkássága is. 1960-ban kandidátusi fokozatot szerzett. Néprajzkutatók nemzedékeit tanította

1973-tól 1981-ig tanszékvezető egyetemi tanárként. Professzori tevékenységét Ortutay Gyula a következő szavakkal jellemezte:

„Szemléletében együtt van a szakma szenvedélyes szeretete, a filológiai módszer tisztelete és a következetes munka megkövetelése.”

Valószínűleg ezért szerették és tisztelték tanítványai és munkatársai egyaránt. Egyetemi előadásai nagyon népszerűek voltak, nemcsak a saját tanszékén, de vendégelőadóként neves európai és amerikai egyetemeken is. 1980-ban Norvégiában a bergeni egyetem díszdoktorává avatta.

Ranschburg Jenő, Dömötör Tekla, Voight Vilmos, 1982. (fotó: Moldován Domokos)

Hatalmas munkabírása révén (összekapcsolva érdeklődési és kutatási témáit) a Színháztudományi Intézet osztályvezetőjeként is tevékenykedett 1958 és 1966 között. Sorra jelentek meg cikkei, tanulmányai hazai és külföldi tudományos és szaklapokban.

Ezen írásai ugyanúgy, ahogyan a könyvei is, elsősorban a népi mesevilággal, színjátszással, szokásokkal és hitvilággal foglalkoztak. 1972-ben jelent meg

A magyar népszokások című könyve, amely azóta a hazai folklorisztika egyik alapműve.

A kötetet angolra, németre és franciára is lefordították, szerzője számára pedig nagydoktori címet jelentett. Erről a kötetről, de Dömötör Tekla más munkairól is elmondható, hogy megjelenésük az elismerő szakmai visszhangon túl széleskörű laikus érdeklődésre is számot tarthatott. Könyvei hamar elfogytak a könyvesboltokból.

A tudományos munka művelése és szervezése mellett fontos volt számára a szakma népszerűsítése. Aktív tagja, egy időben alelnöke is volt a Magyar Néprajzi Társaságnak, egy ideig szerkesztője az Etnographia című szakfolyóiratnak is. Mindemellett jelentős ismeretterjesztő tevékenységet is végzett. Közismertek voltak a hazai folklórral foglalkozó rádiós és televíziós előadásai, ha érdeklődésre talált, akkor a legeldugottabb helyen is szívesen adta át tudását, mindig az adott hallgatóság által megérthető és felfogható szinten.

40 éves tudományos tevékenységét a hazai folklórtudomány képviselői az Etnographia 1976/4. számával ismerték el. 1984-ben ment nyugdíjba, de természetesen továbbra is aktívan irt és dolgozott.

Élete során 11 szakkönyve, számos kisebb-nagyobb publikációja, recenziója jelent meg, nyolc lexikonnak volt szerzője, szerkesztője.

1985-ben kiérdemelte a Herder–díjat. Hivatalos elismerései mellett megkapta a hazai folklorisztika legmagasabb elismeréseit: a Györffy István és az Ortutay Gyula emlékérmet is.

1987. november 16-án hunyt el. Halálának évében jelent meg önéletrajzi ihletésű írása, a Táltosok Pest-Budán és környékén. A könyv egy nagyszerű tudósasszony életének őszinte summázata és egyben kor- és kultúrtörténet is. Aki teheti, olvassa el!