Adott szó

Nálunk a visszafizetés a becsület, s nem a bosszú dolga. Azért is írom meg az alábbi történetet, mert a velünk foglalkozók ilyen vagy olyan szándékkal szeretik összekeverni a kettőt.

Balázs Mártont nagyon jól ismertem. Szépszál ember volt: magas, de nem lékmány hanem egyenes növésű, szíjas izmú. Mikor megkérdezték, hogy nőtt ilyen nagyra? mindig azt felelte: a Hargita fáitól tanulta.

Furcsa módon kezdődött az ismeretségünk. Egy tavaszi nap kora hajnalán, amikor éppen pitymallott az ég, valaki megveri az ablakot, s csak annyit mond: egy legényt megszúrtak, s azzal el is ment. Bár nem volt ritkaság az efféle itt, olyan még nem történt, hogy nő hívjon segítséget.

Gyorsan felöltözöm, s a nagy sárban felcaplatok a rendelőbe, amely elég jó hajításnyira volt. A váróterem, amely hasonló alkalmakkor mindig tele volt kísérőkkel, most üresen tátongott. Bent a rendelőben egy nagydarab véres legény ült a kanapén, s mellette egy szépszál olyan pirospozsgás arcú leány, amilyet csak a csíki hajnal tud pingálni az égre. Megvizsgálom a legényt, akinek a jobb mellbimbója fölött levő szúrásból jócskán patakzott a vér. Szerencsére az erős mellizom és a borda úgy felfogta a bicska hegyét, hogy az nem hatolt be a mellkasba. Ebben közrejátszott a védekező jobbkeze is, amelyről hiányzott a kicsi ujj, és amit a leány a Marci zsebéből kotorászott elő. - Érzéstelenítőt - mondom a nővérnek, mire Marci úgy kihúzta magát, hogy most még a valóságnál is nagyobbnak látszott, s azt mondja: - Nem! ennyit egy legénynek ki kell bírni! - s Magdára nézett, akinek arcán az aggodalom helyét valami büszke huncutság foglalta el. Ahogy ránk pillantott, abból könnyen ki lehetett olvasni, hogy Marci igazi legény, de ő sem akármilyen leány, mert ez miatta történt.

Amikor a sebeket elláttam: - Egy ujj híjával megvolnánk - mondom Marcira sandítva, aki alig hallhatóan csak ennyit mond: - No, hadd el, Károly, met ezt visszakapod!

Bár halkan mondta, de olyan súlya volt a szavaknak, hogy azt hiszem, lábunk alatt még a padlódeszka is behajlott.

Magára húzza a kurtiját, s egyedül megy, mert már éled a falu, s nem akarja, valaki is észrevegye, hogy őt megszúrták. Még azt találnák hinni, hogy gyáva, márpedig itt az megbocsáthatatlan bűn. Magda visszamarad, nehogy együtt meglátva őket, még az "anyámasszony katonája" bélyeget is rásüssék, mert akkor ezzel itt a legény tovább nem élhet.

Ahogy Magda az ablakon át figyeli elmenni, látom, hogy valami nagy dolgot akar lehengeríteni a lelkéből, de ehhez nincs elég ereje. Én ezt megsegítendő, capit[12] teszek a gond köve alá, s egyetlen kérdésemmel megmozdítom, mire az úgy elindul, hogy csak akkor állt meg, amikor Magda nagyot sóhajtott, jelezvén, hogy most már megkönnyebbült:

- Az úgy volt, hogy Károly csapogatta-forma nekem a szelet, amit én lehet, hogy bé is fogok, ha közbe nem lép Márton. Mondanom sem kell, ahogy ő megjelent s feléjem kihajította a hálóját, még csak nem is fickándoztam, úgy kifogott magának. Egy szó mint száz, a kifogott szeretője lettem, s így ott ülhetett nálam vizitába, ameddig akart. Sokszor ott volt éjjelig. A fene tudja, el sem álmosodtunk soha. Most is ott kuncogtunk a második kakasszóig, ami éppen hajnal előtt szokott lenni. A harmadikat mostanig soha nem várta meg, a másodikra mindig hazament. Nem tudom, de most úgy belefeledkeztünk egymásba, hogy a hajnalt jelentő harmadik kakasszó is ott érte. Én, nehogy édesanyámék észrevegyék, nagy lassan kikísértem az ajtón, s éppen le akartam dőlni, amikor valaki megkopogtatja az ablakot, s azt mondja: "Immá a szeretőddel csinálj, amit akarsz, ott van a kútnál." Én egyből felismertem Károly hangját, s tudtam, hogy valami nagy bajt csinált, mert erősen haragudott Mártonra, amiért a keziről leütött. Kiszaladok a kapun, s látom, hogy Márton erősen véres. - Mi van? - kérdezem, mire ő csak annyit mond: - Gyere, nyomd el a sebet! Rá is nyomtam vagy két zsebkendőt a mellkasára, de akkor veszem észre, hogy a keziből is vérzik. Gyorsan visszafutottam, leszakítottam egy jó darab gyócsot, ahogy tudtam, bépókáltam, kartőn fogtam, s irány a rendelő. Ennyi vót az egész, a többit mán teccik tudni...

* * *

Nagy hó volt, s olyan hideg, hogy szinte érezni lehetett a csillagok didergését. Még a farkasordítás is megfagyott a levegőben, s olyan tiszta csengéssel gurult bé a Hargita oldalán, mintha ezüstpénzt vernének egymáshoz. "Ez a jó erdőlő üdő" mondja a csíki székely. Csak arra kell vigyázni, hogy a csizma s a kenyér meg ne fagyjon. Ezért kell jó posztósutu[13] a csizmára, s a kenyeret ezért kell a ló oldalára kötni, ott melengeti az állat teste, s így nem fagy meg, csak esetleg a karéja.

Egy ilyen nap estéjén lépett be hozzám Balázs Márton, akit már jó ideje nem láttam. Úgy tűnt, ahogy ott állt, mintha egy kicsit meg akarna görnyedni, s a halántéka tájékára is felakadt-forma az elforgácsolt évek egy-egy ezüstszínű szilánkocskája. Ott állt az ajtónál szótlanul, csak a kezében levő báránybőr sapkáját szorította, de azt úgy, hogy ha az a régi gazdáján talál lenni, fájdalmában biztosan felbéget. A megjelenésből láttam, hogy valami nagy baj kell legyen, ami így erdőlő ruhában, s ilyenkor ideűzte.

Meg is kérdeztem, baj van? Ő csak annyit mondott: - A. - Gyorsan vettem a hóbeleváncomat, mert tudtam, hogy amikor a székely még a "z" betűt sem teszi az "a" után, hogy abból "az" legyen, ott nekem kell azt kiegészíteni. Nem is szóltunk egyetlen szót sem, de nem is lett volna sok idő, mert Márton úgy megriasztotta a lovakat, hogy azok percek alatt a rendelőhöz vitték a bakszánt.

A rendelőben egy erősen véres férfit vetkőztetett a nővér. Az első pillantásra föl sem ismertem, ami nem is csoda, mert a különben mindig jókedvű, pirospozsgás arcú Gidró Károly most olyan volt, mint a megcsámporodott[14] tej: fehér és összement. Gyorsan perfúziót állítottunk be, s hozzáláttam a seb ellátásához. Egyetlen szúrása volt, amelyik a jobb alsó kart félig kettészelte, a hegye a nyaki nagyerek mellett a csigolyákig hatolt. Amire a vérzéscsillapításnak és sebelvarrásnak a végére értem, a vérkeringés is helyreállt.

- Nagy szerencséje volt - mondom.

- Az - feleli, s hogy hű legyen önmagához, még annyit hozzátesz: - Csihányba se igen üt a ménkű.

Ezzel már tudtam, hogy baj nem lesz, elindultam, hátra hagyva, hogy értesítsék a feleségét. Ezt meghallván, úgy szökött fel, mintha megégették volna a fenekét:

- Azt már nem! Én még nem felejtettem el, hogy hol lakom, ejsze csak megkapom az ajtó kilincsét.

Ebben benne volt minden: a kérés is, a parancs is.

- Jól van - mondom, mire az előbbi szikrázó tekintetét valami megnyugvásféle foglalja el. Sokmindent föl lehetett volna még fedezni ebben a nézésben, de a bosszúnak még csak nyomát sem.

Ameddig én bent viaskodtam a "kaszással", addig Márton egy félfutballpályányi helyen úgy letapodta a havat, hogy sikolázni lehetett rajta. Fölkászálódtam mellé a bakszánra, de nem szóltam egy szót sem. Pedig erősen fúrta az oldalamat, hogy mi történhetett? De vártam, hogy magától elkezdje. A szemünk sarkából addig nézegettük egymást, amíg egyszer csak megszólalt. Nagyon mélyről, s nagyon nehéz lehetett, mert alig tudta kihengeríteni száján:

- Megél-e?

- Meg - mondtam, s ezzel mintha egy eldugott patak gátját szakítottam volna át, úgy megeredt belőle a szó.

- Régen nyom ez az adósság!

- Az a régi Magda-ügy?

- Az.

- Hát annak van legalább tíz éve.

- Tizenkettő, mert a leányka most tizenegy.

- S azóta nem felejtette el?

- Van, amit soha sem lehet elfelejteni, legfeljebb csak félretenni, addig, amíg eljő az ideje. S ennek éppen most jött el. Soha sem készültem rá, met ez nem bosszúállás. Ez csak egy adott szó, egy megígért adósság visszafizetése. Én akkor megígértem, emlékszik-e a doktor úr?

- Én jóligen. Dehát mostanig?

- Eddig elkerülte egymást az útunk, de most nem lehetett félrefarolni. Ott fönn az erdőn én mentem, s ő jött.

- Dehát nem lehetett volna egymást kikerülni?

- Dehogynem, lett volna neki is, s nekem is egy-egy mellékutunk. Idő is lett volna, mert már távolról is felismertük egymást, de úgy látszik egyikünk sem szeret, csak az egyenes úton járni. Úgy mentünk egymással szembe, hogy még a szemünk se rebbent. A lovak is érözhettek valamit, met úgy feltartották a fejüket, mint amikor farkast neszelnek. Ejsze még horkantottak es, de én ezt nem hallottam, úgy előre szegeztem a tekintetömöt. Amikor esszeértünk, egyszerre szöktünk le a szánról, s a bicskával egymáshoz vágtunk. Úgy látszik, én fürgébb vótam, met előbb eltaláltam. Láttam, ahogy a keziből kiesik a bicska, balkezével a nyakához nyúl, s utána oldalra dől a hóba. Mire a lovakat megfordítottam - met nem vót kedvem továbbmenni -, látom, hogy a hó körülötte elkezd erősen pirosodni. Egy kicsit lamentáltam magamban, hogy mitévő legyek? Ha itt hagyom, akkor vagy elvérzik, vagy az Isten hidege veszi el, de mindenképpen vége. Különben ő sem hagyott ott akkor, hanem beszólt Magdának. Hát én sem lehetek alábbvaló gyilkos, ezét megfogtam, s föltettem a durgában[15] levő szénára, s egyvágtába hoztam bé ide. Ennyi vót az egész, a többit mán tudja a doktor úr... - mondta, s akkorát sóhajtott, hogy még a lovak is belerebbentek.

Olyan megkönnyebbültnek láttam, mintha valami nagy kő alól szabadult volna ki. A szeme sarkából a bajuszán levő zúzmarára két tiszta csepp ereszkedett, ott himbálózott egy darabig, aztán gyönggyé fagyott.

Néztem őt s a hófödte kicsi székely házakat, amelyekben már csak imitt-amott égett a petróleumlámpa, jelezvén az életet.

És amíg mentünk, egyre azon gondolkoztam: vajon van-e a világon még egy ilyen nép, mint az enyém?