AMIT  MEGFIZETNI  NEM  LEHET

"Igaz, hogy hosszú volt a tél s kemény, úgy megette a tűzifát, mint a farkas a bárányt, még nyoma sem maradt, de megérte.

Ennyi edényt még sosem csináltam egyszerre, no, de aztán az mind olyan, aminek hasznát veheti akárki.

Valódi korondi káposztásfazék! Hát ez ne kellene?!

Vizeskorsó, egyrésze csicsös, virágcserepek minden nagyságban, ennél jobb piaci áru nem kell. Igaz, hogy a falu jórésze már nem foglalkozik effélékkel, valami művészi nyavalyákat csinál mindenki. Így még annál jobb! Legalább nagyobb lesz a kereslet az enyimek irányába."

Így morfondírozott Anti, ahogy rakta a szekérre egy tél verejtékes munkájának gyümölcsét. Minden edényt még egyszer megnéz, megforgat, mintha most adná a védjegyet: "valódi korondi". Nincs is azokban hiba, mert amikor csinálta nem a pénzre, hanem a töltelékes káposztára, az üdítő vízre s a vérvörös muskátlira gondolt, s úgy csinálta, hogy különbül nem lehetett volna.

Néha még mozgott is a szája, s nagyokat szagolt az odaképzelt töltelékes káposztából, úgy beleadta minden érzését.

Szürkületre be is fejezte a pakolást, hogy idejében lefeküdhessen, mert reggel korán kell felkelnie. Enni vetett a lovaknak s azzal bement, hogy vacsorázzanak. Júlia az asztalt terítette, s a felesége éppen a puliszkát keverte, amikor belépett. - No, rendben vónánk, hajnali négykor indulunk, ha minden jól menyen - mondta, s közben asztalhoz ültek, ahol a tojásos kolbász ellegetése[6] közben Júlia még egyszer elmondta, hogy milyen bútort szeretne, s kikötötte, hogy kecskelábút ne, mert azt ő nem szereti. - Pedig jó lenne valami kecske-féle -, huncutkodott Antika nagy jókedviben, mert őt is magukkal viszik, hogy lásson világot, s tanuljon valamit. A két kisebbik játékért s cukorért nyáskálódott[7]. - No, ne regnáljatok[8], meglesz, csak feküdjetek le immá, mert hanem itt ér a reggel - mondta a gazda, s azzal a lefekvéshez készült.

Lefeküdt, de aludni nem aludt. Nem azért, mintha attól félne, hogy nem ébred idejében, hisz megszokta már. Szinte percnyi pontossággal ébred; hanem mert egész éjjel a holnapi piac járt az eszében, s állandóan számadásokat csinált: ennyi edény ilyen áron ennyi pénz, olyan áron... Csak felkelés előtt egy órácskányival szenderedett el, amikor már nagyon elfáradt az agya, no, meg aztán, megkapta azt az árat, amely a gond kövét lehengerítette a szívéről: ütötte a széle a hosszát. Egyet nagyot sóhajtott megkönnyebbülten, s elaludt. Rövidet, de jót aludt, mert a száján kicsordult a nyál.

Elég is volt: úgy érezte, hogy jól kialudta magát. Különben is azt tartotta: inkább egy kicsi, de jó, mint egy nagy, de hitvány. Gyorsan felöltözött, s felkeltette az illetékeseket: mármint a feleségét és Antikát. A gyermek segített befogni a lovacskákat, s közben rágyújtott egy serdülő füttyre, amiért mindjárt meg is szólította az apja: - Hallgass el, mert még azt hiszik, hogy félek, s azért fütyülök, vagy hogy megbolondultam, mert ennek a te füttyödnek se híme se háma. Ebből a rászólásból most szintén a jókedv lába lógott ki, ami kiderült abból is, hogy amint döcögtek a Kalondán lefelé, az öreg hangosan elkacagta magát.

- Hát te mit csinálsz, Anti? - kérdi a felesége megrökönyödve.

- Én biza semmit: ülök, s avval hallgatok.

- Hallgatsz a nyavalyát, hát kacagsz! Ejsze nem tudod?

- Én kacagok? Jaj, igen!

- No, ne jajjgass, hanem mondd meg, min kacagtál?

- Én azon, - megpödörte a bajuszát, hogy addig is meggondolja, vajon el merje-e mondani az asszonynak - hogy Sütő komám a tegnap milyen beteg volt.

- S azon mi kacagni való van?

- Azon-e? Hát az, hogy úgy ölte a hányinger, mint lakodalmas kutyát.

- S te ezt kacagod?

- Dehogy, a fenét. Hát azt, hogy azt mondja Sütő koma, aki egész éjjel mulatérozott, hogy tudod-e, te Anti, hogy milyen a házasélet? - Én nem - mondom. - Hát az olyan, mint a másnapos hangulat, érted-e? Sokszor kínozza az embert a hányinger.

- S te erre mit feleltél?

- Én semmit.

- Hát miért?

- Mert csak most jutott eszömbe a felelet.

- S az mi?

- Az az, hogy tényleg hasonlít, csak ezt nem lehet kihányni.

Szerencsére nagyot döccent a szekér, s gyorsan meg kellett nézni, hogy nem történt-e valami baj az edényekkel, s így elmaradt az asszony felelete, mert ha nem...

Tarka tervekkel s jó kedéllyel érkeztek el a város széléig, amikor Antika is előkászálódott, hogy lásson valamit, mert hát azért jött. Helyet is cserél az édesanyjával az apja melletti ülésdeszkára, s nagyban nézelődik. Egyszer csak megszólal:

- Édösapám, mi az a nagy épület ott?

- Nem tudom - szólt az apja.

- Hát ott mit preckelnek állandóan? - mutat a szökőkút felé.

- Tudja a kutya, én nem.

Így folytatódik a beszéd, amikor megszólal az anyja:

- Hadd el, Antika, ne mind kérdezősködj.

Mire Anti hátraszól: - Hadd el asszony, hisz így tanul a gyermök.

Így érnek fel a piacra, ahová jókor megérkezvén, kiválasztják a legmegfelelőbbnek gondolt helyet, közel a bejárathoz.

Szépen lepakolnak, elszortírozzák az edényeket, mindegyiket a saját fajtájához: fazék-fazék mellé, korsó-korsó mellé. Mikor az megvan, Anti megmondja nekik, hogy minek mennyi az ára, úgy, ahogy az éjszaka átgondolta, s azzal elmegy megnézni, hogy van-e "konkurencia". Kis idő múlva jókedvvel tér vissza, mert csak egy helyen van valami cseréphuncutság, de korondi fazék az nincs, s így biztos a jó vásár.

Telik az idő, tódul a sok nép, de alig akad egy-kettő, aki megkérdezi, hogy adják a virágcserepeket, és ezek közül sem vásárol senki. Igaz, hogy mind nadrágos emberek jönnek-mennek inkább, s ezek töltelékes káposztát nemigen főznek, se szilvaízet. Le is nézi őket emiatt Anti. A cserépkorsót meg igazán csak a falusi ember használja. "Pedig ha tudná ez a városi nép, hogy mennyivel jobban áll a víz benne, mint az üvegben, de hát nemcsak hogy jót nem esznek, még buták is" - morfondírozik Anti. Ha pénze volna, sajnálná is őket, de így önmagát kezdi sajnálni, s a gond mind jobban kiül az arca barázdáira, főleg amikor délután már elkezd bomlani a piac.

Szájára húzza nagy harcsabajuszát, elszontyolodva gubbaszt, s azon gondolkozik, mitévő legyen? Várja meg a jövő keddet? Akkor több lesz a falusi ember, mert nagyvásár; vagy menjen faluról-falura, mint a cigányok?

Ahogy így üldögélnek szótlanul, a gond alatt meglapulva, egyszer csak valami nótaféle üti meg a fülüket. Odanéz, s hát három nadrágos alak közeledik. "Jókedvük van, elsőnapos hangulat" - gondolja Anti, s ügyet se vetne rájuk, ha egyik oda nem szólna:

- Mennyi az egész hóbelevansz, öreg?

- Én csak darabonként adnám - szól Anti gúnyosan.

- S darabja?

"Nono, gondolja Anti, hátha bár egy-két darab elkel."

- Öttől-nyolcig, melyik milyen.

- Itt az ára az egésznek, ne piculázzunk! - s azzal odaszól a többieknek:

- Cseréptánc, srácok!

- Jöjjön, Mancika, magáé az első parti.

Anti csak akkor veszi észre, hogy az egyik nadrágba valami fehérnépféle van belebújva, ami abból is kiviláglik, hogy sokkal nagyobb a farcsuka, mint Karcsinak, aki fizetett, és elől is peckelődik két domborulatféle.

Beugranak a fazakak közé hárman, két perc alatt szétrúgják az összes edényt, s utána "Csáó, tata!" kiáltással továbbállnak.

Antinak a pénz még ott a markában s tudja, hogy több van, mint amennyire számított. Mégis szájában keserű nyál gyűl össze, amit foga között ki is sercent. Arca egyre borúsabb, pedig Antika vígan szól oda:

- No, édösapám, megvan a jó vásár, mét nem örvend neki?

Az öreg végignéz a cserépdarabokon: "Ezeket töltött káposztának csináltam, ezek szilvaízes fazakak lettek volna, azokba a virág kellett volna nyíljon" - s könnytől párás szemmel visszaszól Antikának:

- Met van, amit pénzzel nem lehet megfizetni, fiam!