Gyógyító nevetés

Szükségszerűség és divat ölelkezik össze abban az igényben, amit korunk embere támaszt a különböző nyugtató- és feszültségcsökkentő gyógyszerekkel szemben. Szükségszerűség, mert a jelen emberének versenyfutása az idővel elkerülhetetlenül kisebb vagy nagyobb mértékben neurózist szül. Divat, mert sokszor a gyógyszeres kezelést nem igénylő emberek is nyugtatókat használnak, csak azért, mert a szomszéd is használja, s talán hozzátartozik "modernségünkhöz".

Bármi legyen is az ok, ijesztően megnőtt a gyógyszerfogyasztók száma. Ideális gyógyszer nincs, ezért keresték és keresik az orvosok azt a gyógymódot, amely mellékhatásmentes és gyógyhatása megegyezik, sőt nem egyszer felülmúlja a drága készítményekkel elért eredményeket. Így került a gyógyítás tárházába a ma már nélkülözhetetlen gyógyfürdő, gyógytorna, gyógyzene és még sok egyéb.

Szerény megfigyelésemmel én is szaporítani szeretném ezeket. Nem új dologról van szó - ezt bizonyítja az a régi kínai bölcs mondás is, mely szerint "ha humor, nevetés nem volna, kipusztulna az emberiség". Hogy mennyire igaz szószerint ez a mondás, nem rám tartozik, de hogy a gyógyításban a nevetés mit jelent, régen csak sejtettem, ma már biztosan tudom.

Sejtettem attól a perctől kezdve, amikor mint ötödéves orvostanhallgató rokonszenveztem egy beteg kislánnyal. A kislány az én kórtermemben feküdt, így nap-nap után találkoztunk és elbeszélgettünk a betegségen kívül másról is, majd hogy szerelemmé nem nőtte ki magát a viszony. Egyszer azonban pár napig valami komoly ok miatt nem mentem fel a klinikára. Néhány nap múlva sietve mentem a kórterembe s nem gondolván az addig történt változásokra, anélkül hogy szétnéztem volna, gyorsan az ágy szélére ültem. De abban most már nem a kislány, hanem egy idősebb nő feküdt. Olyan reménykedve nézett rám, hogy nem tudtam bocsánatot kérve otthagyni, hanem szóba elegyedtem vele. Hamar észrevettem, hogy nemcsak szervi, hanem idegbeteg is, és hogy felvidítsam, elmeséltem, miként kerültem az ágya szélére. A néni feledve minden gondját, akkorát nevetett, hogy az ágy beleremegett, s a végén azt mondta: "Nem adhatott volna senki olyan gyógyszert, amitől olyan jól érezném magam, mint ettől a nevetéstől".

Aztán hosszú évek múltak el, s bár mindig szerettem, ha kórterembe léptemkor a betegek mosolyogva fogadnak, mert úgy éreztem, hogy így jobban gyógyulnak, a sejtelem meggyőződéssé akkor érett, amikor szeretett testvérbátyám epekővel a sebészetre került. Betegsége miatt olyan elkeseredés vett erőt rajta, hogy alig lehetett szavát venni, s a félelem okozta feszültséget semmiféle gyógyszerrel nem sikerült megszüntetnem.

Ami nem sikerült nekem a gyógyszerekkel, az könnyen sikerült a két betegtársnak: Imrének és Elek bácsinak. A történteket, állításom igazolásán kívül, azért próbálom részletesen leírni, hogy hátha elolvassák olyanok is, akik bátyáméhoz hasonló helyzetben vannak s a történet elolvasásakor megszabadulnak feszítő gondjaiktól. Ha ez csak részben is sikerülne, akkor állításom igazolt s a fáradságomat megérte.

Megfigyelésem egy délben kezdődött, amikor hangos kacagásra léptem a kórterembe. Az addig kétségbeesett, szomorú bátyám minden gondját feledve, a nevetéstől a hasát fogja és mutogat Imrére, aki a szomszéd ágyban többszörös oldalbordatöréssel, félülő kényszerhelyzetben feküdt s a korondi székelytől megszokott furfangos mosollyal nyugtázta a sikert: éppen az alábbi esetet mesélte volt, amelynek megtörtént voltára meg is esküdött.

Történt pedig az eset Máréfalván akkor, amikor ő ott erdész volt. Valamit dobolással közhírré tesznek a faluban, amit a nagyothalló, de még fiatalos anyós nem ért meg. Felvilágosításért a menyéhez fordul, aki ravaszul azt mondja: "Azt hirdették, hogy azok az özvegyasszonyok, akik fejük mögé tudják tenni a lábukat, férjhez mehetnek". Nem sok idő múlva szalad a kicsi unoka: "Édösanyám jöjjenek, mert Nannyót a csűrben a kutyák megkezdték." Szaladnak, s hát az anyós lábait feltette a nyaka köré, de levenni nem tudja, s ott hempereg fölcsúszott szoknyában, nem éppen szalonképes és kényelmes, de annál nevetségesebb helyzetben.

A történet Elek bácsit sem hagyta közömbösen: ezideig csak akkor dugta ki kopasz fejét - aminek a természet olyan külsőt kölcsönzött, hogy csak rá kellett nézni, s nem lehetett mosolygás nélkül megállni - a pokróc alól, ha komája a szomszéd kórteremből átjött vigasztalódni, de a halk, tőmondatokban való értekezésüket senki sem értette, csak ők ketten. Most pedig, hogy Imre elbeszélése lerántotta a gond leplét róluk, Elek bácsi odaszól igazi farkaslaki módra a barátjához - aki az övére hasonló műtétre várt, nevezetesen meg kellett váljon férfiassága jegyének felétől: "Látod-e Feri, te kímélted, s a tiéd es odakerül, ahova az enyém, de én legalább használt dolgot teszek le, te pedig addig kímélted, amíg elsorvadt".

Mindenki kérdőleg nézett Elek bácsira, aki értett a nézésekből, s mindjárt hozzá is tette: "Még a törvényre is voltam miatta, s méghezza a húgom ellen vallottam". Itt egy kicsit megállott, vizsla szemei fölött összehúzta gyéres szemöldökét, erősen maga elé nézett, majd kis idő múlva nagyot sóhajtott - mintha évtizedek porát sikerült volna lefújnia egy történetről: szemöldökét visszaeresztette helyére, szája köré úgy rendeződtek a ráncok, mint amikor a sírást hirtelen nevetés váltja föl, s aztán folytatta:

- Az úgy volt, hajják-e, hogy én biza a feleségem mellett többek között - s itt széles tenyerével végigsimította a bajusza hegyét - szerelömért rendösön eljárogattam a régi szeretőmhöz. Jól es ment a dolog, mindaddig, amíg a húgom valami nyavalyáért essze nem szólalkozott evvel a fehérnéppel, s tudván, hogy én sutyiba odajárok, le nem kurvázta. No, ne félj, annak se kellett több, becsületsértésért béperelte a húgomat, aki, hogy állítását igazolja, ingöm adott föl tanúnak. "No, Elek, most légy okos, mert itt a baj nem is egyes, hanem kettős, vaj hármas, met ha beismeröd a dógot, akkor vége a szeretődnek, s ott van a feleségöd, aki most eccer reád húzza a vizes lepedőt. Ha nem ismeröd bé, akkor kecc a húgodnak."

Most megcsavargatta hosszúkás fejét, s többször megvakarta halántékát, s úgy tett mintha most törné a fejét a megoldáson, aztán egyet huncutul kacsintott:

- Megvan! - mondtam vaj egy heti gondolkodás után, ami alatt még a szivar sem esött jól. Kihúztam magam, a bugyillárist a pénzzel bétettem a zsebömbe, s avval bémenyek a tárgyalásra, ahol az ellenfeleken kívül jócskán volt hallgatóság is. Ott vótak a komáim is, s biztos azt gondolták: "No, most az egyszer te es megjárod, Elek." A feleségöm nem képviseltette magát. Ő otthon készült a fogadtatásomra, ha netalán ne...

Föl es olvassák a vádat, s avval megkérdik húgomat, hogy fönntartja-e az állítását? Egy kicsi reményféle csillant meg előttem, hogy hátha kibékülnek, de ő kihúzza magát, mint a győztes kakóca a ganyé tetején, s úgy vágja oda, hogy ő biza fönn. Én úgy éröztem magam, hogy lekerülök a pad alá amikor ezt mondta s megtódva azzal, hogy én vagyok a koronatanú. Sokfelé jártam, hajják-é?, de az inamot még ilyen gyenge reszketősnek soha nem éröztem, mint most, amikor ingöm szólított a bíró. Olyan csend lett a teremben, hogy ejsze még a sírban sincs olyan, a színöm is furcsa lehetött, mert azt mondta a bíró: - Ha nem érzi jól magát, üjjön le. - Hát hogy az Isten tüzibe éröztem vóna jól magam, amikor mind fehérnépeket láttam forogni a fejem körül, s kiváltképpen a feleségöm hadonászott, amitől hirtelen olyan erő kereködött belém, hogy állva tudtam maradni, s legszívesebben elfutottam vóna innét, de hát felelni kellett a föltett kérdésre, ami valahogy ilyetén-formán hangzott:

- Volt-e viszonya ezzel a nővel? - mutatott a bíró a régi szeretőm felé, akire rápillantottam, de úgy, hogy a szemem sarkából a húgomat is láttam, aki most még peckesebben ült a padon.

- Nekem soha, bíró úr! - feleltem röviden, s avval leültem. Nem mondom, én úgy izzadtam attól a három szótól, hogy még a gagyám es vizes lett. Ahogy dörzsölőzök a padban, félszemmel az ügyfelekre pillantok: a húgom úgy összekottyant, mint ősszel a szilva, Juli pedig úgy feszített, mintha most ítélték volna oda neki az ártatlanság nagydíját.

A tárgyalás hamar véget ért, a húgom kapott ötszáz lej pénzbüntetést a rágalmazásért, s őt terhelte kétszáz lej perköltség is. Amikor mentünk kifelé, Juli hálásan odakacsintott felém, én pedig odasomfordáltam a húgomhoz, s a zsebébe csúsztattam hétszáz lejt, s azt mondtam: mennyen fizessen ki mindent, s fogja be a száját. Nos, megvolt a családi béke, a vesztes tulajdonképpen én voltam, de a falu szája bé volt kötve, a húgomé is, akinek megmondtam: ügyeljen, mert ilyen legény, mint Elek, nemigen van, de többször én sem fizetök a szájáért. Nem es fizettem a más szájáért, de a magaméért eccer még igen.

Eccer, amikor a szénégetésből hazajövet elérve Udvarhelyre, úgy kezdett viszketni a kereset a zsebünkbe, s száradni a szám, hogy komámmal igyenösen a "Szabó Károly[9]"-ba álltunk meg, ahol kicsi idő múlva kedvünknek olyan nótabélése lett, hogy zúgott belé a vendéglő. Úgy látszik, hogy sem a hely nem volt megfelelő a nótára, se a nóta a helyre, mert nemsokára a rendőrségen találtuk magunkat. Ott pedig rövid teketória után tudomásunkra hozták, hogy százötven lej ellenében hazamehetünk, de csendben. - Jól van - mondtam, - de egyszer engedjék meg, hogy kinyitott ablaknál es elénekelhessük a nótánkat. Látták, hogy nincs akivel vitatkozni, meg es engedték, ejsze ötszáz lej érőt es énekeltünk, met a végén úgy bérekedtünk, hogy még szólni sem tudtunk hazafelé, nemhogy énekeltünk vóna. Otthon pedig, amikor a feleségöm elkezdte a mondókáját, megmondtam: írja le egy papírra, amit akar, s reggel jó tiszta fejjel elolvasom, met most úgy se értök egy szót se. Azt, hogy béfejezte-e, nem emlékszöm, de reggel írás nem vót, helyette a fejemen vagy két nagy gusa éktelenkedett, amiről jónak láttuk mind a ketten a feleségömmel együtt nem szólni egymásnak...

Ezek hallatán megszólal a sarokból egy rozsdásképű fiatalember, aki eddig olyan néma volt, mint a kásás vackor a fűben, s csak onnan lehetett róla tudni, hogy néha úgy föl-fölrotyogott, mint a szilvakatyó vagy puliszka megkeményedés előtt:

- Hát Elek bácsi jól elintézte az ügyet, nem úgy mint én. Met én rusnyán megjártam.

- Nofene, ejsze magának is vót valami efféle ügye?

- Ennél csúfabb. Ingöm itt egy hónappal ezelőtt sérvés miatt megóperáltak.

- Talán nem sikerült?

- Dehogy nem, még igenis jól, met amikó mentem haza, megkérdeztem vala a doktortól: szabad-e hancúrozni az óperáció után, met hát erőst kezdett fogni a kangörcs. Azt felelte: - Amennyit csak bír, de óvatosan, s lehetőleg az asszony legyen felül. Az asszonynak sem kellett soha sok biztatás, met ő is ki vót éhezve az effélére.

- Az jó, met az azt jelenti, hogy nem járt félre - veti közbe Elek bácsi.

- Ezek szerint nem. No, mü neki es fogunk az új módszer szerint s jól es esett, de eccer az asszony úgy reám talált ereszkedni, hogy azt hittem a nyavaja kitör. Meg es lett a végeredmény, met kiújult a sérvésem.

- Hát maga meg es érdemli, ha nem tudja, hogy ilyenkó örökké kell figyelni a fehérnépnek a szemit, met az amikor elhomályosodik, akkó neki teljesen elmenyen az esze.

- Hát én ezt jól tudtam, csak az vót a bökkenő, hogy az enyim hamarébb elhomályosodott.

- No, akkó haggya el, egyet se búsuljon, met egy ilyen fuvarozás egy sérvést megér, met az óperációval sokmindent meg lehet gyógyítani, de az effélét csak így. Ezt nem pótolja semmi - s közben olyat sandít a szemeivel, hogy egy szempillantás alatt mindnyájunkon átvillan az, amiért még sérvet kapni is érdemes.

Szikurkányi[10] csend után, amit megint Elek bácsi tör kettőbe, s közben úgy kihúzza magát mint kakas a ganyédombon:

- Sok mindent sejtek, de egyet biztosan tudok, az pediglen az, hogy a legjobb hüvelyes vetemény a fehérnép. Nem hiába mondják: pendej viszi a gatyát.

- Ez így es van - veti közbe Imre -, mert amikor a gagya tüzet fog, akkor az a legerősebb eszet is égeti, s az csak a tűzoltásra gondol. A baj akkor lesz, amikor az teljesen elég, mint az a szomszédomé, akinek a felesége elmondta, hogy a férje, ameddig reáfekszik, elfelejti, hogy mit kellene csinálnia.

Egy pillanatra jéggé fagyott csend, amelyben mindenki a maga jövőjét szerette volna kifürkészni, aztán olyan kacagásban olvadt föl, mintha cirkuszban, s nem kórházban lettünk volna.

Én pedig arra gondoltam, vajon lesz-e valaha is egy olyan gyógyszer, amelyik ilyen hatást tud kifejteni és helyettesíteni tudja a humort, a kacagást. Nem hiszem. Az velünk együtt születik, s ahogy a lelkünk fészkéből ki talál szállni, abban a pillanatban elfoglalja helyét a halál.

Humor, kacagás nélkül nincsen élet.

A nevetés gyógyító erejébe vetett hit adta kezembe a tollat, arra biztatok mindenkit, hogy amikor beteglátogatóba megy, a virág és csokoládé mellé vagy helyette - még olcsóbban is megússza -, vigyen egy jó vicclapot, vagy egy olyan könyvet, amelynek olvasása nevetve gyógyít. Hogy melyek ezek? Sajnos ilyent nemigen ismerek. Én a receptet megírtam, most pedig a "gyógyszerészeken" - a humoristákon - a sor, akik nem is kell sokat törjék a fejüket: az igazi humort népünk sorsa szüli, s így ők csak össze kell szedjék azt, ami értékes gyógyszer.