Nagy Zsiga jobb nevet nem is találhatott volna ki ennek a korcsmának, mint a Gondűző, mert ez valóban az volt. Ide jártak az oroszhegyi székelyek elkergetni minden bújukat-bánatukat. Ez általában sikerült is, különösen akkor, ha Hucsi János hegedűje is segített ebben.

A többit pedig úgy elkergette otthon az asszony, hogy sokszor csak hetek múlva hozta ide megint a férfiakat a soha el nem űzhető gond, ami a leghűségesebb társa itt ennek a népnek. Állandóan ott ül a nyakán, s ha néha-néha enged is egy kicsit a szorításból, azt csak azért teszi, hogy vagy elfáradt vagy beleszunnyadt. Holnap biztosan fölébred, s újból elkezdi nyüszkütölni a székelyt.

Örökös ez a harc kettejük között, mert hát a székely sem hagyja magát. Ha a gond teljesen szabadjára engedné, akkor ő veszejtené el sajátmagát, s már rég nem volna itt a Hargita alatt. Dehát ha az Isten pont ide tette le, akkor az erős élni akaráson kívül valamit még kellett, hogy adjon. Adott is egy olyan csavaros eszet, amilyen több nincs a világon, s amit ha nem jó felé csavarint, akkor még ő maga is úgy belégabalyodhatik, hogy attól jár koldulni.

Szerencsére ez ritka. Itt a mondás, hogy "Aki másnak vermet ás, maga esik bele" nemigen válik be, mert ha ő azt valakinek megássa, akkor az általában bele is esik. Kicsi nép a székely, az ellenség nagy, s azt csak önmagával tudja megveretni. Hogyan? Hát ez az a titok, amit ha valaki meg akar fejteni, akkor ő maga is áldozatul eshet. Ezért jó, hogy csak úgy, szórakozásból azt ne próbálja meg senki. Ez az a valami, amit mások furfangnak és zsenialitásnak szoktak nevezni, s aminek lényege, hogy ne én fáradozzam és ássam ki az ellenségnek a vermet, hanem vele ásatom meg, saját részére. Így a végén nemhogy haragudna, még hálás is lesz, ha esetleg segítek kimászni belőle.

Ennek ékes példája az az eset, amit Üknyédi János beszélt el a minap. Azért csak a minap, mert ameddig a változás[1] be nem állt, s el nem űzte az "illetékeseket", mármint a milicistát és az erdészt, nem lett volna ildomos erről beszélni.

- Na de, hála a Fennvalónak, ezek az idők mintha lejártak volna. Azért mondom, hogy mintha, mert itt csak az az egy biztos, hogy semmi sem biztos. Tehát nem árt az óvatosság. Viszont az ügyben érdekeltek soha ide vissza nem térnek, ez holtbiztos, mert meghaltak. Az egyik itt, a másik valahol egyebütt. Most is csak azért mondom el, hogy mindenki tanulja meg belőle, ami reá tartozik: aki itt született, innét soha meg ne futamodjon, mert akármilyen futó lehet, egyszer úgyis utoléri az, amitől menekülni akart, s akkor neki vége. Itthon pedig ha szembeáll, még győzelemre is van remény. Ha nem lenne, akkor mü biztosan nem vónánk itt. Márpedig itt vagyunk, az szent. Az idegen pedig, aki ide bé meri tenni a lábát, jól jegyözze meg, hogy velünk nem lehet vickiózni: a fegyvernél is van nagyobb úr, mégpediglen mű, akik itt születtünk, s itt élünk ezen a Földön.

Amikor ezt mondja, úgy kihúzza magát, hogy egy fejjel mindenkinél magasabbnak látszik, s úgy megveti a lábát, mintha a Sorssal való döntő küzdelemre készülne. Amikor látja, hogy mindenki figyeli, lassan visszaereszkedik, megsimogatja lecsüngő bajuszát, amely alatt egy ujjbegynyi szivar úgy jár egyik szájzugtól a másikig, mintha valaki kergetné. Sok cigaretta kergetőzhetett eddig ott, mert a bajuszának az alsó fele olyan sárga, mint a tyúkvirág. Egyet köhintforma, s azzal folytatja.

- Az úgy vót, hajják-e, hogy Mihály komával elmegyünk fáé. Jó istenösön meg is rakjuk a szekeret. A maradék pálinkát megisszuk, falunk valamit, s közben várjuk, hogy jó szürkület legyen. Amikor az beállt, mü elindultunk. Jó szekér fa vót, met sokszor még ostorral is kellett riasszam-ösztökéljem a lovakat, hogy a kátyúba belé ne ragadjanak. Jó öreg este vót, amikor elérjük a falu végit. - No, ez jól sikerült komám - lököm oldalba Mihályt... amikor a ház sarkától kilépik Tódor, az erdész, s kéri a bárcát. Én úgy kotorásztam a zsebembe, mintha elé akarnám venni azt, amit tudtam, hogy nincs. Ő is jól tudta ezt, methát ő kellett vóna adjon engedélyt, s nem adott, pedig kértük. Milyen üdők es vótak, hajják-e?

Itt egy kicsit megállt, mintha a szivarcsutika is elfáradt volna, ott kucorgott mozdulatlanul a szája sarkában:

- Hajdec, gyertek a milíciára!

- Nem vót amit tenni, pedig eleget istenkedtünk neki, nem engedett. Bé is húzassuk a fát. Hát kijő Jonuc is, az őrmester, akit nagy szeretettel üdvözöl az erdész, s azután összekacsintanak. Már tudtam, hogy egyhúron pendülnek. A száját nagy pökhendien leereszti úgy, mintha azon gondolkozna, hogy taposson úgy rá két ilyen szarra, hogy a csizmáját össze ne mocskolja. - Lerakni. - mondja, s azzal az erdésszel bémennek a házba. Hát általában a felrakás a nehezebb, de most, itt inkább tíz szekeret megraktam vóna, olyan nehezen ment a lerakás. Amikor nagy ímmel-ámmal leraktuk - azt hiszem, lestek az ablakon -, kifut az erdész, s azt mondja: - Befelé! - Bé is menyünk. Ők leülnek egy asztalhoz, amin egy pisztoj hevert, hogy nagyobb nyomatékot adjon az ügynek. Mü úgy álltunk Mihály komámmal, mint béka a kígyó előtt, behúzott nyakkal, összecsombolyodva. Ezek úgy peffeszkedtek, mintha az övék volna a világ. Úgy kezdtek szidni, hogy bár még a felit sem értettem, de az is több vót a soknál. Meg is berzenkedett bennem valami tiltakozásféle, de amikor a pisztojra néztem, úgy visszaültem, mint a kotlóstyúk a fészkére. Hiába, most övék a hatalom. Egyszer csak egy papírt vesz elé az erdész, s azt mondja: - Ezer lej büntetés.

"Hijnye, az anyád... hát nem elég, hogy a fát elvettétek, most még fizessük is ki?! Ezer lej nagy pénz, legalább két szekér fa ára. Honnét, ha nem tudunk lopni?" Hirtelen eszembe jutott, hogy valaki azt mondta: ezekkel lehet egyezkedni.

- Nincs pénzünk, szegény emberek vagyunk. Nem lehetne valahogy másképpen?

- Nu se poate: nem lehet - mondja, de én abból ahogy mondta úgy vettem ki, hogy mégis lehetne, s egyből rátértem a tárgyra:

- Két liter pálinka - mondom, amire úgy felszökik, mintha tövisbe ült vóna.

- Két liter? Nem szégyellik magukat, így akarnak megvesztegetni! - No, majd ő ellátja a bajunkat ezért!

"Hm, jól elszóltam magam - gondolom -, ez még béteszi az ajtót." Hirtelen mint a villám, az a gondolat futott át az agyamon: vajon nem az adag kevés-e, s azért csinálja az eszit. - Négy liter s egy tyúk - fut ki a számon. Jól eltaláltam, met egészen megszelídültek-forma, néznek reánk, s majd egymásra. Nem szólnak, de látom, hogy most a tyúk körül van a hiba, met hát az csak egyedül van, s ők pedig ketten.

- Két tyúk - erősen bizonytalanul ejtem ki a számon, met Annát véltem megjelenni, ugyanis a tyúkok hozzátartoznak. "No, megegyeztünk" gondolom, amire odanyújt egy valamit - jegyzőkönyv lehet -, hogy írjam alá. Nézem: ötszáz lej van ráírva. - Másképp nem lehet - mondja. Megértettem: az állam elvtárs is meg kell kapja az ő részét. Kijövünk, de kedélyileg erősen legatyásodva mentünk hazáig. Hogy ezt helyrehozzuk, bevágtunk egy félliter pálinkát, ami nemcsak a kedvünket, hanem az eszünket is úgy felhangolta, mintha tíz szekér fát sikerült vóna a sajátunkból ellopni.

Ami aztán úgy is lett, met úgy beléjöttünk a táncba, hogy csak minden második szekér fát kellett bévinni a milíciára, s a pénzbüntetés is elmaradt. Igen ám, de mind elhordtuk a pálinkát, s a tyúkok is úgy megfogyatkoztak, hogy alig maradt három, s az is kakas nélkül. Mihálynál is ez volt a helyzet, methát felit ő állta. Mitévő legyek? Ennek immá vége, ez így tovább nem mehet. El is kezdek keseredni-forma, eladdig, amíg egyszerre föl nem ötlik az agyamba valami, amit csak a jó Isten küldhet, amikor azt hisszük: minden elveszett. Ezt pedig teszi azért, hogy bebizonyítsa: nincs veszve, csak aki elereszti magát s elcsügged. Ezt jól jegyezze meg mindenki magának!

Erre olyan sűrű lett a levegő az egész Gondűzőben, hogy vágni lehetett volna. Üknyédi János pedig akkorát sóhajtott, hogy belerezdült a lámpa, s mintha egy óriási követ mozdított volna meg, amit a többi történet elmondásával kell lehengeríteni, úgy eresztette ki a szavakat magából:

- Ha ez így menyen, Mihály, akkor mahónap se cú, se pú, itt valamit tenni kellene.

- Itt egyéb nincsen csak az erdő, János.

- Én azt jól tudom, s azt is, hogy csak ott lehet valamit kezdeni. Igazából kezdeni, met az egész áldott télen nem mertünk arra járni.

- Ejsze még az utat se kapnánk meg - s huncut kacsintásféle futott ki apró szempillái között.

- Gyere legalább nézzünk széjjel.

- Mennyünk, de jól tudod, hogy oda szekérrel kimenni nem szabad. Most még a gombát s a kukujzát is le kell adni az államnak.

- Én azt tudom, de aki mer, az nyer.

- Hát legyen úgy.

Másnap kora hajnalban, amikor éppen csak pirkadt a Hargita tetején, elindultunk. Már úgy kívántuk, hogy valósággal haraptuk a drága havasi levegőt. A lovakat nem kellett sokat nógatni, egy troppba mentek, s közben olyanokat puffogtattak, hogy majdnem leestünk a szekérről.

(Nofene, - jegyzi meg valaki a hallgatóságból - életötökbe nem szagoltatok elég lófingot.)

- Én azt nem is azért mondtam - veri vissza János -, hanem, csak hogy jobban példázzam a dógot. Szóval, amire jól kivirjadt, fönn voltunk a Kalibás-kő alatt. Jól belaktunk, s jó komótosan megraktuk a szekeret, de úgy, hogy még egy fogpiszkáló sem fért vóna reá. Egyet jót nyugodtunk, met úgy gondoltuk, üdő van bőven, met csak estefelére kellene kikerüljünk az erdőből. Mikó úgy számítottuk, hogy már elindulhatunk, hát elindultunk. A nagyoldalon szerencsésen bé is ereszkedtünk. A lovak megfújták magukat, s aztán neki a Vigyázónak. Szerencse, hogy ojan lovaim vannak, amijenek - úgy kiveti a mellét, hogy a gombok leszakadtak volna a lájbijáról, de éppen nem volt begombolva -, s úgy kivittek a tetőre, mint a pinty. Ott fenn megálltunk, hogy jól szemügyre vegyük a terepet, met tudjátok, hogy onnét az egész tájék minden része jól kivehető. Ahogy itt szemlélődünk, egyszer csak Mihály meglök a könyökével, s alig hallhatóan azt kérdi, hogy látom-e?

- Mi a fenét? - kapom föl a fejem.

- Ott, ahajt a nagy bokron túl.

- Az, ha nem egyéb, embör - mondom, s erősen figyeljük a mozgó alakot.

- Az a - böki oda Mihály -, s ha jól nézem, akkor éppen az erdész.

- Ő-e, te?

- Az ő!

- No, hadd el, met ha bé talál jönni az erdőbe, akkor én a nyavalyával kitöretem.

- Hát azt hogy?

- Még nem tudom, de valamit kieszölök, amíg ott lesz az ideje.

Erősen törtem az eszem, s már-már a fene kezdött enni, ahogy Tódor közelödött az erdőhöz. Egyszercsak, mint a villám, úgy vágott belém. - Megvan! - Meg-e? - Meg! - S a mi, te? - kíváncsiskodik Mihály. - Az olyan, hogy a végén még hálás is lesz a disznyó, meglátod, csak gyere készüljünk fel a fogadására. Öncsd ki a szénát a durgából[2] s hozd magaddal. - Jó, jó, de most már mondd meg, min töröd a fejed?

- Én most mán semmin, met minden készön van. Idefigyelj jól, met ha elszarjuk a dógot, akkor nekünk kecc. Emlékszel-e arra az istentelen nagy hangyabojra, amelyikben akkora hangyák vannak, mint egy kisebbfajta lótetű? No, abba fektetjük belé őkemét. Csak arra ügyejj, hogy amikor én a lepedőt reáhajítom, te azt a kötéllel hamar csavarintsd reá. Közben egy szó nem sok, de még az se jöjjön ki a szádon, s arra ügyejj, hogy a nyakánál is kösd meg a lepedőt, de ne szorícsd meg erősen, met megfojlik. No, most gyere.

Elejibe mentünk, s egy fa hátánál meghúzódtunk. Amikó az atyafi odaért, egy szempillantás alatt reávetettem a lepedőt a fejire. Komám rácsavarintotta gyorsan a kötelet a nyakára is, de csak annyira, hogy kor megvakul. Kezit-lábát esszekötöztük, de ezzel még nincs vége, met én megeresztettem a nadrágszíját s a gagyáját, hogy jól odaférhessenek a hangyák, ahová kell. Beléfektettük a hangyabojba, a kötél végit odaakasztottuk a hangyabojból kiálló fához, a puskát es odaállítottuk, s azzal usgyi, úgy otthagytuk, mint Szent Pál őköt annakidején. Visszamentünk a szekérhez, ami egy hajításnyira vót ide s elszíptunk egy szivart. Aztán tovább nem szarakodtunk. Mihálynak elmondtam a taktikát, ami ezután következik, met ez a leglényegösebb az egészben. - Idehallgass - mondom - az amikor meghallja a szekérzergést, úgy elkezd kiabálni, mintha herélnék. Mi erre a jajveszékölésre odamenyünk, a többit te bízd reám. Én beszélök, te csak egy-egy odavaló szót ejcs, s hümmögjél mintha sajnálkoznál.

Úgy es történt. Ahogy közeledtünk, már távolról hallottuk, hogy: jaj, váj, segítség, segítség! Amikó elég jól megközelítettük, hogy már a mü beszédünket es meghallotta, a lovakat megállítám, s jó hangosan, hogy az illetékös es hallja, odaszólok Mihálynak: - Hallod-e te, azt hiszem, hogy ott valami szerencsétlenre ejsze réádőlt a fa, azért ordít a segítségért. Gyere hamar nézzük meg.

Úgy tettünk, mintha futnánk, hogy a segíteniakarásunk ezzel is kimutassuk.

- No, komám, gyere láss csodát, met én még ilyent nem láttam.

- Vajon kinek az esze járhatta ki? Nem mondom, okos embör lehetett, erősen haraguhatott, hogy ilyen halálra ítélte.

- Jó, hogy erre jövénk, met ha nem, akkor ennek itt ma kámpec.

- Vajon ki lehet?

- Ki lehet? Hát nem látod a katonabakkancsáról, s ott ahajt a puskájáról?

- Te! Hát akkor ez Tódor?

- Ez ő.

Mire megszólal: - Én vagyok, én! ("Jó, hogy te vagy, s nem én" - gondolom.) Segítsenek, az Isten megfizeti!!

- Ő meg, de jó lenne, ha te is adnál valamit.

- Én igen, akármit.

- Nekünk nem kell akármi, hanem esküggyél meg, hogy tőlünk a fát többet soha el nem veszed.

- Én esküszöm.

- No, jól van, - mondom, s közben arra gondoltam, hogy nem kéne-e azt is megfogadtatni, hogy erről aztán sehol egy szót se, de nagy hirtelen valami azt súgta, hogy ennek hagyjak békét, met ezt ő biztosan nem fogja soha eldicseködni. Oldozás közben még annyit mondtam: - Lássa-e, erdész elvtárs, ha mü es olyan szar embörök vónánk, mint maga, akkó most itthagynánk a hangyáknak, de mü nem vagyunk bosszúállók.

Ahogy azt mondám, Mihály szinte elkacagta magát, szerencsére visszafojtotta. Amikó levettük a fejirül a lepedőt, a két szeme úgy ki vót guvadva, s úgy nézett ránk, mint a béka a kocsonyából. A segge, mint két veres cipó, s a családi herkentyűje akkorára dagadt, mint egy magnak való uborka, tele fölmérgesített hangyával, met ott a bojba ahogy fetrengett, úgy felidegesedtek a hangyák, hogy alig tudtuk lepallani róla.

Fölfektettük a szekérre, s hazaindultunk. Azt, hogy mikor tudott a fehérnéppel valamit csinálni, nem tudom, de hogy velünk többet nem foglalkozott, az biztos.

Így vészeltük átal azt az üdőt, aminek azt gondoltuk, soha vége nem lesz. S lássák-e, ennek is vége lett?!

Csak a reménységet nem szabad feladni soha!