Most is magam előtt látom. Egyszerű, kedves öregebb rendű, vidéki úr, tisztes és papos fekete kabátban, egészségesen piros orcával és kedvesen kunkorodó magyarbajusszal. Évtizeddel ezelőtt tanárom és osztályfőnököm…

Egyik előbbi írásomban kissé keserűen emlékeztem meg az iskoláról, mely tíz esztendőnek előtte hűvös szeretetlenséggel bánt velünk, erdélyi magyar fiúkkal és minket állított elsőkül a sorainkat megtizedelő Anghelescu-matúra gépfegyvere elé. Pedig ha utánagondolok, találok az utolsó iskolaévek ridegségében is meleget, a mostoha sötétben is csillog valamicske fény. Itt van például ő, a fekete kabátos, őszülőfürtű tanár, a magyar nyelv és irodalom lelkes tanítója.

„Összeismerkedésünk” kissé furcsán kezdődött. Rímfaragó gyerek voltam, módfelett büszke az első nyomtatott írásokra, amolyan osztálydalnok s a magyar órák eleddig veretlen favoritja. A hetedik osztályban kaptuk őt, mint új tanárt. Mikor először felelni szólított, Petőfi életrajzát kellett elmondanom.

– Petőfi született 1823-ban…

Idegesen szakított félbe:

– Amit ki akarunk emelni a mondatból, azt mindig az állítmány elé tesszük. Ebben a mondatban az évszámot emeljük ki, tehát így kell mondanunk: Petőfi 1823-ban született.

– Valószínűleg… – akartam folytatni, de ő megint közbeszólt:

– A „lag” és „leg” képzőt, ha csak elkerülhető, nem használjuk, mert az a német „lich” képzőből származik. Inkább azt mondjuk: „valószínűen”, vagy pedig: „valószínű, hogy”… Ismételje, amit mondtam.

– A „lag” és „leg” képzőt lehetőleg nem használjuk…

– Üljön le!

Nem láttam, mit írt noteszébe, de azt hiszem, ha láttam volna, avval sem javult volna meg a kalkulus. Ettől kezdve minden órán legalább tíz percet vesződött velem, minden alkalommal megállapította, hogy siralmasan beszélek magyarul, még az elégségest sem érdemlem meg, dolgozataim pedig éppenséggel förtelmesek. Volt is a füzetben piros tintahúzás, áthúzás meg beírás éppen elég. Két szekundát is sikerült kifognom. De a félévi értesítőben már jelesem volt magyarból.

Ő maga gyönyörűen, zamatos és tiszta magyarsággal beszélt. Csak úgy ittam magamba szavait. Idegen szó még véletlenül sem csöppent szájáról, és éktelen haragra lobbant, ha valaki azt mondta előtte: „pláne” vagy „abszolút”. Tőle tanultam meg, hogy a teremtő Isten nekem ajándékozta a világ leggyönyörűbb nyelvét, általa jöttem rá, hogy a magánhangzóknak színük, a mássalhangzóknak keménységük, puhaságuk, simaságuk és érdességük van, a szavak lehetnek szögletesek vagy gömbölyűek, édesek vagy keserűek, s a körmondat úgy lebeghet a levegőben, mint arányos testű, kiterjesztett szárnyú sasmadár. Nyolcadikban ő tanította a latint is. Akkor fedeztem fel, hogy Ovidius nem az ablativus absolutusok kedvéért írta költeményeit, hanem azért, mert költő volt…

Később összebarátkoztunk. Sokat sétáltunk és beszélgettünk. Mind ritkábban szakította félbe beszédemet, eltűrte, ha rajongva fejtegettem Ady szépségeit, sőt rájöttem, hogy egy-két megjelent versemet a zsebében hordozza. Sokszor bíztatott:

– Csak igyekezzél, fiam, még viheted valamire…

Aztán boldogan és dicsekedve tette hozzá:

– Én tanítottam Zilahy Lajost is a szigeti gimnáziumban.

Nagyon régen nem láttam már, azt sem tudom, hol él, de ahányszor kiszalad a számon egy-egy „valószínűleg” vagy kegyetlenül bánok a szegény ikes igékkel, mindig magam előtt látom szigorú tekintetét, és fülig elpirulok. Ugyanakkor pedig hálásan, csordultig telt szívvel gondolok rá, a legjobb tanárra…

Ugye nem haragszik, hogy ezt megírtam, Juhász Péter osztályfőnök úr?

(Megjelent a Keleti Újság 1935. évi 188. számában.)