Levelek a havasról

I

Egy műkedvelő remete beszámolója. Miről zúgnak a vadvizek?

Harc a pókok ellen

Most itt élek a havason, barátom. A Kelemen-havasok alján, a Galonyán. A legközelebbi falu, Déda-Bistra is három kilométernyire van innen.

Simogató, megnyugtató jósággal vesz körül az egyedüllét. Esténként petróleumlámpám pislogó fénye mellett rímeket faragok. Csak úgy tétován, önmagamnak.

Az előbb például ezt a kis stanzát fabrikáltam:

Négyszögletű kis ház az otthonom,

meszelt, gerendás. Deszkából az asztal,

melyen e lassú verseket fonom.

Zúgó zenével vadpatak vigasztal,

sziklák merednek, túl ablakomon.

s ösvény kanyarog pár ballagó paraszttal.

Itt nem kínoz csók, harc, ólombetű:

az élet is meszelt s négyszögletű.

A strófa nem sikerült. Nincs benne ennek a végtelen nyugalmú világnak idillikus szépsége. A reggeli napsugár, amely smaragdszínűre tüzesíti a hatalmas hegyek zöld oldalát. Az esti szél, amely borzolva zúgatja az öreg fákat, és félelmes, meg nem szűnő zúgással tölti meg a völgyeket.

A fenyőgerendából tákolt házikómtól pár lépésnyire özönlő patak, amely kőről kőre, szikláról sziklára szökdös, és tarajos, fehér tajtékot hányva, kiabálja tele a havasi világot. Ez az örök zúgás, ez a nem lankadó harsogás – minden félelmessége ellenére – bizalmat keltő és megnyugtató. S akinek jó füle van, ezerféle hangot hallhat ki belőle: orgonák búgását, csengők csilingelését, gyémántkavicsok csörgetését, kékesszürke pisztrángok viháncolását.

Barátom! Milyen ijesztő gondolat, hogy ezek a vadvizek éppen így zúgtak két-háromszáz esztendőnek előtte, dédapánk, ükapáink idejében is. Örök hangversenyük egyetlen szólammal, egyetlen hanggal vagy ritmussal sem bővült, kevesbedett azóta. S éppen így zúgnak akkor akkor is, állandó folyamatossággal, amikor én már elmentem innen, hogy tovább hallgassam zűrzavaros városi életem jazzmuzsikáját: kocsik zörgését, autók tülkölését. S ugyanígy zúgnak akkor is, amikor mi már – te is, én is – régen örök álmunkat alusszuk valahol a házsongárdi temetőben.

Szeretném a saját hangomat is rábízni ezekre a zúgó vizekre. Keveredjék az ő hangjukba, éljen tovább egy emberlétnyi pillantanál. Szeretnék valami szép üzenetet hagyni az unokákra, dédunokákra…

Az örökkévalóság beszél a harsogó vizek hangján.

*

Rádióm nincs.

Újságokat nem kapok.

Postám nem jön, s ha jönne, akkor sem bontanám fel.

Remete vagyok a roppant hegyek ölében, völgyek zugában. Az Isten táplál sziklatenyerén nyugalommal, jósággal, szeretettel.

Itt oly valószínűtlen és hihetetlen, hogy van egy világ, amelyben Dollfusst meggyilkolták és Hitler agitál. Amelyben panamák pattannak ki és kegyetlen asszonyok élnek. Szalonok, szerkesztőségek, rikkancsok, klubok, kávéházak, milyen messze vagytok! Vajon mi történik a világban, mialatt én füvekkel játszadozom boldog remeteségemben? Gyilkosságok? Forradalmak? Nem érdekelnek…

Milyen nagyszerű: nem hordani keménygallért, nyakkendőt, lakkcipőt. Nyitott inggel, bakancsban, szeges bottal mászni az ösvényeket. Szóba elegyedni lassú beszédű, egyszerű havasi emberekkel. Tanulni a madarak, vadak beszédét. Meztelenül fürdeni ember nem járta völgyek kristályos patakjában, mohos sziklák között, jéghideg zuhogók alatt.

A kövek közt kígyók siklanak. Hosszú, villámgyorsan gyűrűző vízisiklók. Néha idétlen járással egy-egy szalamander is előbukkan. A népek azt mondják: vipera is akad errefelé. Én még egyet sem láttam.

A legjellegzetesebb havasi állat: a pók. Tele van velük a szobám. Kedves igyekezettel gondoskodnak arról, nehogy unatkozzam. Mindenfajta pók van itt: kicsi és nagy, szürke és fekete, tömzsi és sovány. Keresztes pók, kaszás pók is akad elég. Lefekvés előtt nagy vadászatot rendezek rájuk a bakancsommal. De csak a rosszindulatúakat: a csípőseket, mérgeseket ölöm meg. A többi hadd éljen.

Az életben maradottak aztán roppant hálátlanok. Éjjel bemásznak a fülembe. Estére finom hálóval szövik be a kancsót, mosdótálat.

Sebaj! Azért sem bosszankodom!

*

Esténként jólesik így elbeszélgetni veled, barátom. Ámbár az arcodat sem igen tudom most magam elé képzelni. Egy-egy pillanatban, míg lassan, meggondoltan rovom a betűket, még szinte abban is kételkedem, hogy egyáltalán a világon vagy. Különös hely ez a havas. Az ember mindenben kételkedik, ami nem ittlevő, közeli valóság.

A legközelebbi valóság: az Isten. Mielőtt elalszom, még vele akarok beszélgetni.

Tíz óra. Otthon ilyenkor szoktam átöltözni, hogy a napi munka után szórakozni induljak. De itt ez már roppant nagy idő. Fekete, sűrű éjszaka. Álmos vagyok. Jó éjszakát!

Holnap új levél megy.

Augusztus hó. Pontosabb dátumot nem írhatok, mert nem tudom, hányadika van.

Barátsággal üdvözöl:

Dsida Jenő

(Megjelent az Erdélyi Lapok 1934. évi 173. számában.)