A King’s Canyon

Eddigi életem legmaradandóbb, legszebb emlékei közé még most, hatvan évesen is, a King’s Canyonba tett rendszeres látogatásaimat sorolom. Azért fontos a rendszeres szó, mert nem csak egy egyszerű, egyszeri kirándulásról van szó, amit egy hétvégén tettem, hanem arról az elkötelezettségről, odaadásról, természettel eggyé válásról, belső lelki nyugalomról is szó van, melyet minden egyes alkalommal éreztem, amikor oda mentem.

Az amerikai Sziklás hegység ezen gyöngye, a Sierrák ékessége a kaliforniai sivatagok őzbörhöz hasonlatos puha, szinte bársonyos, szőke, dimbes-dombos táját váltja fel, amint egyre magasabbra kapaszkodunk fel a szerpentineken. 

Először szinte megizzadt a tenyerem a félelemtől, amint vezettem felfelé, ugyanis egy sáv van oda, melyről meredek, mély völgybe nézhetünk le, egy sáv pedig vissza, melynek mentén hatalmas sziklafal meredezik. Tehát szóba sem jöhetett, hogy megforduljak, meghátráljak. Mögöttem kocsik, előttem a Sziklás hegység.

Viszont amint megérkeztem az első leálló padkához és szétnéztem, mindent megért a látvány, minden nehézséget elfeledtem. Az előttem elterülő, gigantikus, kékes-szürke hegyek között húzódó kanyon szinte hivogatott. A valóban sziklás, arid viszonyok között fejlődő növények, cserjék, óriási fenyők teljesen más képet mutattak, mint az európai erdőségek, fenyőerdők.

A végtelen tér előttem, a távoli hegygerincek, a mély völgyek, a friss, fenyőfaillattal elegyes levegő felkorbácsolta vágyamat:  Gyerünk! Gyorsan előre! Megismerni, részese lenni, átélni a pillanatot.

A következő állomás a Visitor központban volt, ahol bevásároltam utikönyveket, térképeket, a helyi indián boltban pedig illatos cédrusfából készült könyvjelzőket, ezüst és türkíz indián ékszereket.

Kincseimmel boldogan vezettem tovább a Hume tóhoz. Elmerülve ennek a mélykék, fenyőkkel övezett, kerek tónak a látványában, mindig az az érzésem volt, mintha a gyerekkoromban annyira szeretett és látott indián filmeket mind itt készítették volna, s mintha még most is ott élnének sátrakban az indiánok. Ez a gondolatiság is szervesen hozzá tartozik az átélt élményhez.

Leereszkedve a Canyonba a következő látnivaló a Crystal Cave hűs barlangrendszerébe hivogatott. Lassan sétálva és hallgatva az évezredek óta csöpögő víz cseppköveket formáló munkáját, látva a cseppkövek fatáziadús elrendeződését, nagyon nyugtató volt. Majd a sebesen zubogó, bő vizű King’s folyóban felfrissülni, kicsit megpihenni a partjánál, mást már nem is kívánt az ember.

Ám egy állomás még hátra volt: a Grizzly vízesés. Már messziről lehetett hallani, amint a magasból nagy robajjal ömlik a víz. A szétporladó vízcseppek szinte párába burkolták az oda vezető utat, s csak az így keletkezett  függöny mögé kerülve lehetett látni a széles vízmedencét, ahová zúdult a víz. Páratlan látvány volt.

A vadvilágból nekem egy csörgőkígyó, sok madár és mókus látványa jutott, valamint egy pumáéhoz hasonló hang.  S bár a nemzeti park egyik híradó újságjában mintegy 11 pontban világosan le van írva, hogy mit kell tenni, ha pumával találkozunk, nem vagyok biztos abban, hogy a félelem miatt akár egy pont is eszembe jutott volna, ha akkor, ott megláttam volna a pumát.

Amiért az eddig leírt élmények mellett még szerettem a King’s Canyonba kirándulni, az a vad, kietlen mívolta.

Ez alatt azt értem, hogy itt nincs hangos túrista tömeg, akit hangosbemondóval terelnek, nincs kisvasút, amelyre hosszú sorok várnak, nincs rengeteg étkezde, eldobott üveg, szemét. Itt még kellemes a civilizáció mértéke, csak amennyi feltétlenül kell. Viszonylag érintetlen a táj, itt-ott padok, tűzrakó, piknikező helyek, tájba illő táborozó helyek segítik a túrázók pihenését.

 A kultúrált viselkedés magas fokát tapasztaltam bármikor ott jártam. Mintha megéreznék az emberek, hogy itt nincs helye a közönséges, hangos beszédnek. A természet szinte követeli, hogy tisztelettel legyünk részesei, ne háborgassuk azt a magányt, mely árad belőle, és fogadjuk el úgy, ahogy nekünk kínálja magá. Ne akarjuk mindenáron megváltoztatni, hisz úgysem tudnánk ennél szebbet alkotni belőle.