Az állatok nagyon fontos lények, körülvesznek bennünket, s létükkel olyan biológiai körforgás részei a földön, melyben az ember is tevékenyen részt vesz.

Az én életemben is számtalanszor fölbukkannak különféle állatok, íme pár ízelítő a hozzájuk fűződő, különböző hangulatú kapcsolatomról

A kisegér

Már két évesen is megrendített egy kis egér halála, amit hogy nyugodtan tudjon „aludni”, a nadrágomba rejtettem. Édesanyám riadtan vette észre, s alig tudta megmagyarázni, hogy nem ez a módja, hogy a kisegerek nyugalmát  biztosítsam. Elvette tőlem a kisegeret, és lelkemre kötötte, hogy máskor fel se emeljem a földről, ha meglátom.

Elgondolkodtam ugyan, de biztosan emlékszem, hogy nem ígértem meg Édesanyámnak.

A kutya:

Alig egy év múlva beköltöztem Csibész nevű német juhászunk kutyaóljába, s ott töltöttem az egész délutánt. Kétségbeesett szüleim az egész falut bejárták engem keresve, de nem találtak. Csibész ugyanis az ól előtt heverészett, és vigyázott rám. Nem tünt fel senkinek sem, hogy én bent üldögélek. Késő este kerültem elő, amikor Csibész már erősen méltatlannak érezte, hogy nem tud saját házában pihenni, és egyszerűen kitúrt onnan.

A kutyahűségnek is egyszer vége.

Egér II.

Óbudán egy fáskamrában tároltuk a tüzifát és a szenet, onnan hordtuk be a lakásba. Egy nap, amikor már nem is kellett fűteni, mert tavasz lett és odvas keltikék nyíltak a sziklakertünkben, egy kisegérre lettem figyelmes, amelyik egy virág szárán szambázott. Családjának többi tagja pedig a hunyor és a páfrány szárain iperkedett felfelé. Amire bementem, hogy riasszam a családomat, eltüntek. A sufniban találtunk rájuk, ott laktak és onnan indultak portyára minden nap. Olyan szelídek és kedvesek voltak, hogy eszünk ágában sem volt elüldözni őket. A két év alatt, amit nálunk töltöttek, már odáig jutottunk, hogy megengedték, hogy megfogjuk őket. Ám az egyik nap végleg nyomuk veszett.

 Emlékezetemben viszont lám még most is élnek.

A medve

16 éves voltam, s arra tisztán emlékszem, hogy egy csodás nyári reggelen a teherautó kitett bennünket, gyerekeket a Hargita hegység egy völgyében, a Kormos patak mellett. A sebes folyású patak zúgása még a hegytetőn is hallatszott. Öten voltunk egy csapatban, a nővérem és még három hasonló korú testvér.

Vödrökkel felszerelve indultunk epret szedni föl a csúcsra. A fenyves kivágása után ugyanis rengeteg eper borította el a talajt, arra várva, hogy leszedjük. Jómagam a már majdnem teli vödrömmel az élen jártam, közel a hegytetőhöz. A többiek jóval utánam bóklásztak, szemelgették az epret. Mikor felértem a csúcsra, kiegyenesedtem, és sajgó derekamat fogtam, mikor megláttam egy kis medvebocsot alig 30 méterre tőlem. Egy bokor mellett csemegézett. A rémülettől megbénulva álltam, s biztos voltam benne, hogy ennek nem lesz jó vége. A torkom elszorult, és egy hang se jött ki rajta a félelemtől. Talán ez a csöndes mozdulatlanság volt a szerencsém, mert a bocs elbandukolt, otthagyott engem.

Amint eltünt, mintha elvágták volna a félelmemet, rohantam visszafelé a többiekhez, kiabálva, hogy medvét láttam. Bár senki sem hitt nekem, azért visszavonultunk a völgybe, és ott vártuk be a teherautót, ami késő délután jött értünk. Az erdész házánál megálltunk, hogy beköszönjünk, és ott hallottuk, hogy a medve az előző éjjel ott járt, s felborította a kaptárokat, megdézsmálta a mézet.

Akkor már persze mindenki hitt nekem.

A ló

Az eset még házas koromban történt. Volt férjem ló szerető ember, s egy alkalommal, zsenge házasságunk elején, elvitt lovagolni a barátaival. Mi asszonyok szerényen ültünk a szénaboglya tövében, és vártuk, hogy férjeink hazatérjenek a lovaglásból. Én még soha nem ültem lovon, de amikor az egyik barátnőm felvetette, hogy miért is ne próbálhatnánk ki mi is ezt az élményt, lelkesen támogattam az ötletet.

Szerencsére egy kivénhedt, öreg lovat kaptam, amelyik már menni is alig tudott, így nem fenyegetett az a veszély, hogy megtáltosodik, és levet a hátáról. Csak arra emlékszem, hogy nagyon magasan voltam, és az első félkör után tisztán megfogalmazódott bennem az elhatározás: erre a nagy, meleg, szőrös állatra én még egyszer nem ülök föl.

S lőn.

 A kígyó

Az Amerikában töltött négy év alatt öntözéses kísérletekben vettem részt. Olajbogyó és narancsültetvények voltak életem színterei nap, mint nap, hiszen ott folytak a kísérletek.

Amikor a narancsosban permeteztek, a kb. 1.5 méteres kígyók, (szerencsére ártalmatlanok) átkúsztak a széles betonúton az olajbogyósba, majd amikor az olajbogyóst permetezték úgy két hét múlva, akkor masíroztak vissza a narancsosba. Életük során ezt a nagy távot járták be. A két vándorlás közötti időt páran a vízórák dobozaiban töltötték, körbetekeredve. Többször előfordult, hogy amikor mentem leolvasni a vízórák állását, hogy kiszámoljam a szükséges vízmennyiséget a gyümölcsösben, találkoztam a békésen alvó kígyókkal. Hát mit is tudnék mondani? Nem tartozott egyik találkozás sem a kedvenc élményeim közé. Nem is beszélve arról, hogy valahogy el kellett őket onnan távolítani.

Ennél a pontnál azonban már telefonos segítséget kellett igénybe vennem.

A hattyú

A hattyúról mindenkinek egy csodás, hófehér, a vízen méltóságteljesen úszó, hosszú kecses nyakú madár jut az eszébe. Én azonban fenntartással voltam mindig is a hattyúk iránt, ugyanis gyerekkorom Andersen meséinek hűvös, különös világa, amiben haragos hattyúk is szerepeltek, valahogy soha nem engedett elringatózni a látvány adta szépségben. Ez az ellenérzésem csak fokozódott, amikor megtudtam, hogy a hattyú egy agresszív állat, jó elkerülni.

Na de hogyan tudjuk őket elkerülni, amikor a Balatonban úszunk, és azt vesszük észre, hogy a partot, ahová indulunk kifelé a fárasztó úszás után, egy hattyúpár tartja rettegésben? Nem tudjuk elkerülni. Sőt, az is hamarosan belénk nyilall, hogy a hattyú a vízben előnyben van, lényegesen gyorsabban úszik, mint mi, és tulajdonképpen nincs menekvés.

Ebben a szerencsétlen helyzetben voltam egyszer én is, amikor kb. egy órát kellett eltöltenem a vízben, hogy ki tudjak jönni, mert bárhogyan is közelítettem a parthoz, valahogy mindig ott voltak. Mérgesen fújtak rám, őrizték a partot. Sakkban tartották nem csak a kijövő forgalmat, de a bemenőt is. A gyerekek a lépcsőn álltak, s futottak a másik lépcsőlejárathoz. Én viszont amire a másik kijárathoz értem úszva, már ott fújtattak a lépcsőnél. Amire kiértem a vízből, egy strandoló nagylelkűségének köszönhetően, aki élelmet adott nekik, és ezzel elcsalogatta őket, már alig álltam a lábamon, teljesen kimerültem a sok úszástól. Kb. három órát töltöttem a vízben aznap.

Így kell sportos életet élni. Ha már elfáradtál, a hattyú megmutatja neked, hogy bírod te még az úszást.