Nekem 59 karácsony adatott meg idáig életemben, de valójában csak 4 éves korom óta tudom felidézni gyermekkorom karácsonyainak hangulatát, mely egy életre elkísér, s bearanyozza most is az ünnepeket.

Az a hónap, ami megelőzi a karácsonyt, várakozással, ajándékvásárlással, takarítással telt, s tervezgetéssel, hogy mit is főzzünk, hová tegyük a karácsonyfát, s kit hívjunk meg az ünnepi ebédre. Szüleim ezeket a fontos dolgokat komoly megfontolás tárgyává tették, de valahogy mindig ugyanúgy végződött a megbeszélés: a karácsonyi menü finom halászléből és sült halból, töltött káposztából, sült húsokból állt, természetesen mindezt diós és mákos bejgli valamint mazsolás üres kalács követte.

A karácsonyfát is mindig ugyanarra a helyre tettük, hisz nincs is más hely számára a lakásban, csak a teraszajtó előtt a nappaliban. A vendégek száma is adott volt, hiszen gyakorlatilag a mi családunk fogta össze az egész rokonságot, tehát mindenkit mindig meghívtunk karácsony második napján otthonunkba ebédre. Ez egybeesett nővérem születésnapjával. De ne is rohanjunk ennyire előre.

Ugyanis az én Édesanyám, aki kulcsszereplője volt mindig is az eseményeknek, 23-án délre már harmadszor járta meg a piacot, s mi a nővéremmel hűségesen, kitartóan követtük, s cipeltük vele együtt a kosarakat, szatyrokat. Mikor már egy talpalatnyi hely sem volt a konyhában, hatalmas pulykák, kacsák, tyúkok hevertek az asztal alatt, arra várva, hogy életüket egy fazékban vagy tepsiben végezzék, s a hal vígan úszkált a kádban, mit sem sejtve, hogy milyen csúfosan fogja életét végezni, én már gondoltam, hogy a nap hátra lévő részét sütés-főzéssel fogjuk tölteni. A végkimerülésig.

 Az állatok szemszögéből nézve tehát gyászosan indultak a karácsonyok, de 5-6 éves kisgyermekként, a nővérem és az én kedvemet semmi sem tudta elvenni. Várakozásunk a tetőfokára hágott 24-én este, amikor is az Angyalka, belefáradva a karácsonyfa díszítésébe, Édesapámtól üzent, hogy megéhezett és megszomjazott. Sürgősen egy tepsi süteményt és egy pohár bort kér. Édesanyám persze nem mert mit tenni, beadta a szobába a kért ennivalókat, nehogy lerombolja bennünk Angyalkáról alkotott elképzelésünket. Mi meg, nővérem és én, föl-s alá rohangáltunk izgalmunkban a lakásban, mi ugyanis nem mehettünk be a szobába, hogy segítsünk Angyalkának.

Mikor már minden elkészült, s finom étel illata lengedezett, hatalmas bejgli-hegyek vártak kóstolásra, gyertyák gyúltak a karácsonyfán, lecsendesedtünk, és az ajándékok is a fa alá kerültek. Boldogan énekeltünk a fa körül állva, s lelkünket betöltötte az ünnep varázsa.

Visszaemlékezve tudom, hogy Édesanyám akkorra már a kimerültségtől rogyadozó térdekkel állt a fa mellé, de látva bennünket gyerekeket, amint lelkesen, vidáman veszünk el a kapott ajándékok csodálatában, biztosan új lendületet kapott. Ugyanis még csak akkor következett a körülbelül 15 percre lakó nagyszülők meglátogatása. Felkerekedtünk, és a puha hóban gyalogoltunk a gyéren megvilágított, csendes utcákon, s figyeltük a házak ablakában lévő karácsonyfák fényeit. Itt is, ott is járt már a Jézuska.

Mikor a vendégségnek vége lett, s ismét otthon voltunk, boldogan hajtottuk le fejünket, s tiszta gyermeki lélekkel álmodtunk a puha, jó meleg dunyha alatt csodás havas tájakról, csilingelő szánokról, ajándékainkról.

Ezeket a felejthetetlen karácsonyokat vágyom vissza felnőtt fejjel is, de a szereplők sajnos már megváltoztak. Nem élnek már szüleink, nagyszüleink, s a rokonokból is csak egyet tudunk meghívni karácsony második napján. De bármennyire is megfogyatkozott családunk, s az új generáció gyermeke csupán a mi elbeszélésünkből ismeri azokat a karácsonyokat, a hagyományt, melyet szüleink teremtettek meg, tovább visszük, s megpróbáljuk átadni azt a  hangulatot, ami nekünk osztályrészül jutott.