Zizeg a fű és reped a göröngy a lábam alatt. A nap könyörtelen, s tűzsugarai az utolsó csepp nedűt is kiszippantják a növényekből, s milliónyi darabra porlasztják a rögöket..
Száraz ágakba botlok, s jómagam is már hosszú ideje éltető eső után sóvárgok. Ám alig érek eső utáni fohászom végére, és méltatlankodásom utolsó szavaihoz, mikor távolról alig hallható mennydörgést neszezek.
Bár fülledt a levegő, merev a táj, mégis, mintha valami készülődne. S hamarosan dörög-morog az ég alján, villámlik a dombok mögött.
Az öles tölgyfák ringatóznak, hajladoznak a felkerekedő szélben, szinte nyúlnak az ég felé, hogy előre köszöntsék a zivatart. Egy-egy madár még gyorsan elénekel egy-két futamot, mielőtt menedékbe repül, hisz mindjárt lecsap a vihar.
Én is hálásan tekintek az ég felé, ahol hirtelen súlyos, sötét felhők gyülekeznek, várva, hogy terhüktől megszabaduljanak.
S imhol, csipp-csöpp, hull is az eső, majd zúdul, ömlik, a szél csapdossa, tereli, hol innen, hol onnan kergeti.
S a villám és a mennydörgés? Kérdés-felelet színjátékban leli örömét. Nyári színdarab ez a természetben, ami hamar véget is ér.
A Föld is fellélegzik, s ködszerű párát lehel ki a fák közé. Ebben a misztikus, tejszerű ködben lépdelek immár boldogan, s szinte hallom, amint a föld visszaveszi azt, amit a nap sugarai elvettek tőle. Szívja magába a vizet, s megtelik ismét minden élettel, erővel. Ki bánja a locspocsos füvet, amint a lábamat verdesi, vagy a sarat, ami a repedésekben összegyűlt. Már el is felejtettem a száraz, tikkadt napokat, s önfeledten szippantok a friss levegőben.
Kommentáld!