Az elkövetkező hónapok során többször is láthatjuk majd a holdsarlót és a Vénuszt az alkonyi égen,
Fotó: Mike Black, forrás: APOD/NASA
17-én alkonyatkor holdsarló és Vénusz
Az esti ég idei első, már megfigyelhető együttállása a napnyugta után 45 perccel lenyugvó Vénusz miatt nem lesz könnyű, de tiszta égbolt esetén már észlelhetjük az esti égre átkerült fényes bolygót, akár 20 perccel a napnyugtát követően. A Hold a látóhatár felett 12 fokkal áll ekkor, s tőle jobbra, de épp csak 4 fokkal a horizont felett lesz a Vénusz. Mivel csak kevés idő van arra, hogy a Vénuszt megpillantsuk, még fényessége ellenére sem könnyű az alkonypírban. Nem árt, ha esetleg velünk van a binokulárunk.
A holdsarló már igen látványos, és könnyen észrevehető is lesz, 3,3 százalékát éri a napfény és majdnem két órával a Nap után bukik a horizont alá, így a sarló szépsége mindenképp magával ragadó lesz majd, a megfigyelésre ideális időpontban látszik. A holdsarló ezen fázisában a földfény is látványos, de ezt még a következő kora estén is megcsodálhatjuk a 18-án már 7,8 százalékos sarló mellett.
A napnyugta időpontját érdemes megjegyezni: keleten 16:57, Budapesten 17:10, nyugaton 17:20; a Vénusz észlelését igazítsuk ehhez. Viszont annyi bizonyos, hogy a Vénuszt csak kristálytiszta horizonton tudjuk megpillantani, ha ez nem sikerül, ne csüggedjünk, lesz még rá lehetőségünk a későbbi hetek során! Belső bolygószomszédunkat a hajnali égen láthattuk legutoljára, és azzal, hogy immáron az esti égre került, újra érdemes lesz az alkonyi eget is figyelni, mert nem csak a korán kelők számára akadnak együttállások a következő hónapokban!
Figyeljük meg a legfényesebb csillagot, a Szíriuszt!
A bolygónkról látható legfényesebb csillag kora ősztől késő tavaszig van horizontunk felett, az őszi időszakban csak hajnalban, tavasszal alkonyatkor látjuk, ilyenkor tél vége táján viszont sötétedéstől kicsivel éjfél utánig a látóhatár felett marad, kora este a déli égbolton, 25 fok magasan látszik. A Nagy Kutya csillagképben ragyogó fiatal, kékesfehér csillag mindössze 8,6 fényévre van tőlünk, nagy látszólagos fényességét ennek köszönheti. Mi pedig a fényességének köszönhetően igen könnyen tanulmányozhatunk egy, csak a csillagokra jellemző légköri jelenséget, a szcintillációt. Aki valaha is az éjszakai égre vetette a szemét, annak feltűnt, hogy a csillagok fénye hunyorog, vibrál. A légkörünkben uralkodó szelek, turbulens áramlatok hatására eltérő sűrűségű, és emiatt kissé eltérő fénytörési tulajdonságú légcsomagok folyamatosan mozognak felettünk. Ha egy pontszerű fényforrást, vagyis egy csillagot e mozgó légcsomagokon keresztül éri el szemünket, a fénytörés kissé kitéríti, ezért úgy látjuk, mintha a csillag remegne, vibrálna a fénye. A Szíriusz esetében, mivel a csillag nagyon fényes, ehhez még egy kis extra is jár: a színét is változtatja pillanatról pillanatra. A színváltozás oka szintén a fénytörés, és bár ugyanez minden csillaggal megtörténik, a Szíriusznál szabad szemmel is könnyen észlelhető. Meg is tudjuk örökíteni a jelenséget egy kisebb teleobjektívvel is, csupán kicsit „ügyetlennek” kell hozzá lenni, ehhez két módszer is rendelkezésünkre áll. Egyrészt a kép élességét szándékosan elrontva a pontszerű csillag helyett aprócska korongot fotózhatunk (videón még látványosabb), élességállításkor a gép nézőkéjében láthatjuk, hogy nő a csillag „mérete”, ha életlen a kép, ám minél életlenebb, annál kevésbé fényes, így érdemes megkeresni a megfelelően életlen beállítást. Ezután rövid záridőkkel készítsünk néhány képet sorozatban, majd a képeket megfigyelve észrevesszük, hogy a kis korongok színe minden képen eltér. A második módszerre spontán ügyetlenség útján bárki rájöhetett magától is: ha véletlenül exponálás közben meglökjük a fotóállványt, a pontszerű csillagból kis vonalka lesz, azonban ez a vonalka színes szakaszokból áll majd. 2-3 másodperces záridővel, a meglökött állványon készült kép egy kusza vonal lesz, igen látványos színváltozásokkal! Ügyesebb kezűek kézben tartott kamerával is megpróbálhatják, akár „rajzolni” is lehet így a csillag húzta vonalkával. Érdemes kipróbálni több fényesebb csillaggal és bolygóval is: a bolygók nyoma nem lesz színes, ők nem szcintillálnak, mivel nem pontszerűek, hanem kis korongok, ezek fényét pedig csak egészen a horizont közelében tudja kitéríteni a fénytörés.
A szcintilláció mértéke attól függ, mennyire nyugtalan a légkörünk egy adott helyzetben, szeles időben biztosan jelentősebb, mint nyugodt időjárás esetén, azonban nemcsak a felszíni, hanem a magasabb rétegekben fújó szél is befolyásolja, így a megfigyelésével információt kaphatunk arról is, hogy néhány kilométerrel a fejünk felett milyen szélviszonyok uralkodnak. Ha a csillagok nagyon erősen vibráló fényűek, akkor bármennyire is kristálytiszta az ég és bármilyen jól is állítjuk be az élességet, a teleobjektívvel vagy távcsövön át készülő fotókon ez nyomot hagy, a célobjektumok kissé elmosódottak lesznek.
Amikor véletlenül meglökjük az állványt, a Szíriusz nyoma fotón a szcintillációnak köszönhetően lesz színes
Fotó: Landy-Gyebnár Mónika
23-án a Hold elfedi az Aldebarant
A rutinos észlelők valószínűleg már várták, hogy ismét tanúi lehessenek egy szép csillagfedésnek, ezúttal újra a Bika legfényesebb csillaga, az Aldebaran kerül sorra.
Nem véletlen, hogy ez a csillag gyakran bújik a Hold mögé, hiszen a Hold látszó égi pályája és az Ekliptikán lévő állatövi csillagképek rendszeresen keresztezik egymást. A Hold viszont elmozdul az Ekliptikához képest az égbolton, így az elmúlt években gyakori Aldebaran-fedéseknek egy időre vége szakad, s egészen 2034-ig várniuk kell a hazai észlelőknek a jelenség ismétlődésére!
A csillagfedés kezdete 18:15, ekkor tűnik el az Aldebaran a félhold árnyékban lévő oldalán, majd 18:59-kor már újra elő is bújik a megvilágított oldal mögül. A csillagot szabad szemmel csak akkor látjuk, amikor picit távolabb van a Holdtól, így a fedés megfigyeléséhez érdemes távcsövet, binokulárt használni. Ilyen esetekben, ha nincs távcsövünk, de van teleobjektív a fényképezőgépünkhöz, a gép nézőkéjén át is sokkal jobban kivehető a csillag eltűnésének és előbukkanásának a pillanata, és persze az se baj, ha egyúttal le is fényképezzük. Nagy nagyításban azonban ez még sokkal látványosabb, ráadásul, azon alkalmakkor, amikor a fedés nem sötétben, hanem nappali égen történik, a távcsővel még akkor is megpillanthatjuk a Hold mellett a fényes csillagot.
23-án kora este a Bika legfényesebb csillaga kis időre eltűnik a Hold mögött, az ábrán a belépés előtti és a kilépés utáni állapotot látjuk
Forrás: Stellarium
Merkúr és Vénusz az alkonyi égen 28-án
A hónap utolsó alkonyán, tiszta horizontnál esélyünk lehet a Vénusz és a Merkúr megpillantására is. Fél órával napnyugta után (a napnyugta időpontja keleten 17:16, Budapesten 17:26, nyugaton 17:36) keressük a két bolygót a nyugati ég alján. A Merkúr ekkor 2,5 fokkal, a Vénusz pedig 5 fokkal a látóhatár felett lesz, ez azt jelenti, hogy nem sok időnk van a megfigyelésre, sokkal korábban pedig az alkonypírban megpillantani nincs esélyünk. Ha tiszta az égbolt, mindkét bolygót szabad szemmel is láthatjuk, de a megtalálásukhoz segítséget adhat egy binokulár. A Vénusz már egy órával nyugszik a Nap után, így jóval könnyebb lesz megfigyelni, mint a halványabb és negyed órával előbb lenyugvó Merkúrt. Nem tűnik soknak negyed óra különbség, de alkonyatkor vagy hajnalban a fényviszonyok nagyon gyorsan változnak, így az ilyen megfigyeléseknél ennyi különbség is sokat számít. A Merkúr egészen március végéig a nyugati égen látszik majd alkonyatonként, így ha most lemaradunk, lesz még lehetőség pótolni a nehezen látható belső bolygó megfigyelését.
Az alkonypírban úszó Vénusz és a Merkúr egészen március végéig egymás közelében lesznek, február utolsó napján már megfigyelhetjük őket
Fotó: Ladányi Tamás, forrás: APOD/NASA
.png)
Kommentáld!