Szinte minden évben visszatérek a Tisza vidékére, Mándok különösen emlékezetes, mert a Magyar Turisztikai Ügynökség és National Geographic magazin közös fotópályázatának nyertes képe itt készült.

Kamaszkoromban túráztam a Tiszán először. A Felső-Tisza vidékéről indultunk akkor, a kis Túr is a terv része volt. Ott láttam először vadászó jégmadarat a National Geographic fotói után, de vadon élő tündérrózsákat is, vagy olyan romantikus, az ember feje fölé a vízen buraként boruló erdőrészleteket, amilyeneket korábban csak természetfilmekben. Nem is gondoltam, hogy Magyarországon is lehet ilyen izgalmas és vad a természet, de a legnagyobb örömöt már akkor is a helyiekkel való találkozás jelentette. Mivel a Tiszántúlon nőttem föl, nem ismeretlen a közeg, az alföldi emberek nyitottsága, esetenként csendessége és humora az otthonosság érzetével tölt el.

2017-ben a mándoki vendégházat aznap hívtam fel, amikor szerettem volna ott eltölteni az első éjszakát, szokás szerint tervek nélkül indultam útnak, ami jön, az lesz a jó. Senki nem volt ott éppen, így megkaptuk az egész házat, gyümölcsöskerttel, virágoskerttel, kinti ücsörgővel, hatalmas konyhával és autentikusan berendezett vendégszobával.

Amikor beléptem a hűvös belső szobába, úgy éreztem, hazaértem. A ház tele volt falusi emlékképekkel és annak a világnak az eszközeivel, amit már jól ismertem. Elképzeltem, vajon mennyire lehet egzotikus ez a világ annak, aki nem ebben nőtt föl. Vajon az az ember mit lát és mit érez meg ebből a hangulatból? A Magyar Turisztikai Ügynökség és a National Geographic magazin fotópályázatára be is küldtem pár képet a Mándokon készültekből. A díjnyertes a Szűcs Gáborné Klárikával készült közös kép lett. Klárika tulajdonképpen csak besegített a háziaknak, tőle kaptuk meg a kulcsokat, közben mesélni kezdett unokáiról és arról, hogy milyen szerencsés körülötte mindenki, mert azt csinálhat, amit szeret. Ekkor készült ez a kép is.

Legutóbbi Tisza-túrára azzal a tervvel indultam, hogy fogom a bringámat és Záhonytól, ahol délnek fordul a Tisza, szépen lecsorgok egészen Szegedig. Vonattal, biciklivel, csónakkal, a cél, hogy abban a tíz napban érezzem a Tiszát, a körülötte élőket, és valamit megtapasztaljak abból, hogy most hogyan élnek, hogyan utaznak a folyó körül. Az első és az egyik legfontosabb dolgom az volt, hogy eltekerjek Mándokra és meglepjem egy National Geographic magazinnal Klárikát, benne a díjnyertes fotóval.

A váratlan érkezésből ebédmeghívás lett, majd Klárika férje, Szűcs Gábor kertnéző túrára hívott, hogy a legszebb gyümölcsökből szüreteljünk és falatozzunk is, valamint hogy elbüszkélkedjen azzal, ami a birtokon van, egy kis traktor, állatok és sok szeretet.

Búcsúzóul Klárikától frissen főzött lekvárt és házi ketchupot kaptam ajándékba. A friss gyümölcsökből pedig összeállított egy csomagot az útra, mondván, hogy kell az energia a további tekeréshez. Tuzsér és Mándok után 48 kilométert tekertem aprófalvakon keresztül. Abban maradtunk, hogy amikor Mándokon járok, mindig meglátogatom őket.

Idénre tervezem a mándoki Tisza-túrás vizitet, de mivel a nyeremény ezen a nyáron már lejár, ezért gyorsan becsekkoltam Tapolcára, ahol még úgysem jártam soha, hogy a történet addig is tovább folytatódjék, csak az ország nyugati felében.

Három nap Tapolca 
Tapolcán először eveztem föld alatti karsztbarlangban, amihez fogható érdekességet szerintem a világ kevés pontján élhet át az ember. Olyan élmény, mintha egy mesében járnék, és a föld alatti barlangi evezős túra pont azt a gyermeki kalandvágyat és izgatottságot hozta vissza, ami miatt mindig úgy várjuk a nyarat felnőttként is.

A karsztvízben való evezés mellett arra is lehetőségem nyílt, hogy a szállásunk alatti gyógybarlangban töltődjek föl. Azért ajánlatos a légzőszervi megbetegedésben és az allergiában szenvedőknek egy ilyen gyógybarlang, mert tökéletesen tiszta a levegője, konkrétan pollen, baktérium és csíramentes. Szerencsére a tüdőmmel nincs gond, de a jógagyakorlataim légzéstechnikáját alkalmaztam a mélyben. El is aludtam egy könyv olvasása közben, de olyan pihentető és frissítő volt az a pár óra amit lent töltöttem, hogy teljesen újjászülettem. Egyik kedvenc regényem, Thomas Mann Varázshegye jutott eszembe a kúra alatt, és végül nem tudom, hogy a levegő tisztaságának volt- e köze a felfrissüléshez, de az a tökéletesen néma csend, ami körülvett, a gondolataimat is meggyógyította és megtisztította.

Tapolcán kedvemre vesztem el az utcákban, elhagyott kastélyt, lelkesen gondozott titkos kerteket ugyanúgy találtam, mint már jól ismert hangulatokat, de az egyik legnagyobb öröm Marton László szobrászművész, a Duna-partról már jól ismert és szeretett, a kettes villamos megállójában a korláton ücsörgő Kiskirálylány szobrából is találtam egyet Tapolca főterén, innen már csak egy ugrás Marton László szobrászművész állandó életmű-kiállítása a Malom-tó partján. És ez csak egy a folyamatosan szembejövő apró meglepetések közül Tapolcán. Bárhová indultam el, szembejött valami, vagy egy Kéktúra ösvény, vagy egy kedves régi ismerős.

Írta és fényképezte: Szűcs Péter - petersplanet.travel