Egy gyűjtemény titkai – a betléri Andrássy kastély képei

Tanulmány az Andrássyak festmény- gyűjteményéről lapunk 2010/Tavasz számának “Útirány” rovatából.

A betléri Andrássy kastély egyik ritka példája azoknak a főúri otthonoknak, amelyek szinte érintetlenül maradtak meg két világháború után is. A berendezés, a bútorok, a festmények, a híres műgyűjtemény, a könyvtár ritkaságai mindmáig megtekinthetők az Andrássyak eredeti szándéka szerint.

Az egykori Andrássy kastély gazdag gyűjteményének talán legérdekesebb részét jelentik a festmények, amelyek egy része a családtagok ábrázolásai, másik pedig az általuk gyűjtött művek. Az előbbiek közül a legérdekesebb a családi ősgaléria, amelynek mai elrendezése és bemutatási módja leginkább a kastély 1882-86 közötti átépítése utáni állapotot tükrözi. Egy 19. századi fényképen még jól látható a több alkalommal is tűzvész által sújtott, majd romba dőlt parnói Andrássy kastély ősgalériája, s ebből kiderül, hogy a ma Betléren látható portrék jelentős része eredetileg Parnón volt. 

Az ősgalériai képek ábrázoltjainak azonosítása nem egyszerű feladat, s nem egy a képek közül 19. századi másolat az elveszett, vagy éppen máshová került eredetiről. Mind a családtagokat ábrázoló képek, mind pedig a műgyűjtemény festményei között akad nem kevés, amelyet eddig nem sikerült azonosítani, keletkezésének történetét kideríteni. Az elmúlt évek kutatásai ezek közül néhányra derítettek fényt.

A kastély lépcsőházának falait hatalmas méretű, a századvég ízlését tükröző festmények díszítik, témáik, s a mozgalmas, olykor hatásvadász kompozíciók nagyon divatosak voltak a századvég Európájában. Edmond Georges Grandjean (1844-1908) divatos francia művész volt, aki 1862-ben Párizsban fejezte be a tanulmányait. Kiállított a Szalonban, elsősorban zsánerképeket és portrékat, de számos budapesti tárlaton is szerepelt, s képei így kerültek különböző arisztokrata családok gyűjteményeibe, akár a „Harc a megvadult lovakkal” című, 1881-ben készült hatalmas vászna az Andrássy gyűjteménybe.

Egy ma már csak bizonytalanul azonosítható művész, Seligman 1887-es „Medvevadászat” című képe annál is érdekesebb, mivel a könyvtár egy díszes kötésű, Ausztria történetét bemutató albumában (Bilder aus Österreichs Geschichte) szintén megjelenik a kompozíció, de ezúttal nyomat-illusztrációként. Nem tudjuk, melyik Andrássy révén került a festmény és a kiváló osztrák történészek szövegét a korszak jeles művészeinek képeivel illusztráló kötet a gyűjteménybe, de  ritka kincseknek számítanak.

Carl von Sales: III. Andrássy István portréja

Carl von Sales (1797-1870) készítette 1820-ban III. Andrássy István portréját. A festő Caroline Pichler írónő köréhez tartozott, rendszeresen látogatta annak bécsi szalonját. Ismert volt a hazai arisztokrata körökben is, így nem véletlen, hogy az Andrássyak rendeltek tőle arcképet. A tájháttér előtt felmagasodó egyenruhás férfi a romantika egyéniségre koncentráló portrétípusának kiváló példája, ragyogó színeivel és bravúros festéstechnikájával.

Boruth Andor: Andrássy Károly lóháton

Egy nagyméretű festményt Krasznahorka várának egyik toronyszobájában, a közönség szeme elől rejtve őriznek. Andrássy Géza és Kaunitz Eleonóra fiát, Andrássy Károlyt ábrázolja lóháton, páncélban, tollforgós sisakban, kezében lándzsával, mint valamiféle középkori vándor lovagot; mögötte a háttérben Krasznahorka vára magasodik. Boruth Andor (1873-1955), az ekkoriban Tátraszéplakon élő és alkotó festő 1903-ban a Műcsarnok téli kiállításán mutatta be ezt a képét, s a kritikusok elismeréssel fogadták. 1902-ben adtak ki egy albumot arról a lovagi tornáról, amelyet magyar főurak és családtagjaik az uralkodó és a főhercegek jelenlétében a Klotild főhercegasszony védnökségével a Kerepesi úti Tattersaalban rendezett jótékonysági bálon mutattak be.

Ezen az Andrássy család tagjai is részt vettek, ma is őrzik Betléren és Krasznahorkán azokat a páncélokat, amelyeket egykor ezen a tornán viseltek. Boruth festménye Andrássy Károlynak ebben az albumban megjelent képét vette mintául. Az album magyar és német nyelven adta közre az események és szereplők leírását, s a megfelelő helyeken készített fényképfelvételeket festőművészek színezték ki és rajzolták a figurák mögé a háttérbe a hozzájuk tartozó helyszíneket. A díszalbum ma is megtalálható a betléri Andrássy kastélyban.

Az Andrássy család több tagja – Manó és Gyula is – részt vettek az 1848-49-es szabadságharc eseményeiben. Ennek emlékeit a betléri kastély és a gyűjtemény is őrzi. Az eredetileg képtárként szolgáló emeleti felső világítású nagy terem 1909-től a 18. században Andrássy Lipót által alapított könyvtár tere a rekonstruált eredeti tapétával. Festménydekorációja a szabadságharc csatáit mutatja be: az ajtók felett a szabadságharc 1849. évi tavaszi hadjáratának döntő csatái mellett Görgey komáromi tábora és a világosi fegyverletétel jelenete látható. De megjelenik egy, az Erzsébet kultuszra utaló festmény – Andrássy Gyulát láthatjuk a királynéval egy udvari vadászaton.

A vadászat témájában számos kép készült, ami azért is érthető, mert a 19. század végére a betléri kastély állandó tartózkodási helyből egyre inkább csak a vadászati szezonban látogatott kastéllyá vált. A ma vadász-szalonnak berendezett helyiség egykor Andrássy Géza dolgozószobája volt, a hozzá csatlakozó kis kabinet berendezése is erre utal. A szekrényekben a fegyvergyűjtemény egy részét helyezték el, a falakon trófeák sora mellett vadászati témájú képek láthatók. Sterio Károly (1821-1862), a Bécsben tanuló, majd Pozsonyban és Pesten működő jeles festő két lovasképe közül az egyik datált és szignált, de feltételezhetően a másik is 1848-ban készült; mindkettőn a tájháttér előtt megjelenő cilinderes lovasokat láthatunk.

Az egyik valószínűleg Andrássy Károly, míg a másik képen az oláhpataki park szfinx-szerű szobrai között feltehetőleg Andrássy Manó tűnik fel lóháton, akinek vadászatai messze földön híresek voltak és azokat maga örökítette meg az 1853-ban megjelent albumban. Vajda Zsigmond (1860-1931) talán a betléri parkban festette meg vadászruhában sétálva Andrássy Gézát és fiát Károlyt. Richard Benno Adam (1873-1937), a nagyhírű bajor festőfamília utolsó jelentős mestere, állat- és csataképfestői tehetségét kamatoztatva lett 1899-től a magyar arisztokrácia kedvelt festője. Lovaskép-sorozatából három függ itt a falakon. A kisebb képek Moritz Ledeli (1856-1920) bécsi zsánerfestő művei, aki tájképfestő apját követve európai utazások sora után lett a bécsi népéletkép, az utcai jelenetek mestere, majd a lipcsei Illustrierte Zeitung rajzolója.

Az Andrássy család életéhez szorosan hozzátartozó vadászatokról a főként 19. századi festmények mellett a könyvtárban őrzött fényképalbumok többnyire 20. századi fotói is tudósítanak nagy számban. A képek alatti feliratok alapján minden pontosan azonosítható és időben elhelyezhető, különleges, ritkán megmaradó dokumentumai ezek a család életének.

Az Andrássyak gyűjteménye egykorú művészek képeivel is folyamatosan gyarapodott és erről a korszak (elsősorban helyi) sajtója rendszeresen tudósított. Pállik Bélától (1845-1908), a müncheni Akadémián tanult portréfestőtől, később állatképek és vadászjelenetek kedvelt mesterétől az 1880-as években egyre több képet vásárolt Andrássy Manó, de emellett a művész a család megrendelésére is dolgozott. 1844-ben festett lovasképe a vörös kabátos, cilinderes Andrássy Gyula grófról sokszorosított grafikai változatban is elkészült, ma már azonban a képmásainak kevésbé ismert típusát képviseli.

Andrássy Manó

Van az Andrássyakat ábrázoló képek között azonban olyan is, amely a család egy művészi ambíciókkal és képzettséggel rendelkező tagjának, Manónak a műve. Andrássy Manó (1820-1891) autodidakta festőként és rajzolóként vált ismertté, csakúgy, mint unokaöccse, Andrássy Tivadar (1857-1905).

Amíg azonban Tivadar, aki később a Képzőművészeti Társulat elnöke is lett, s a Műcsarnokban rendezték meg emlékkiállítását, főként tájképeket festett, Manó sokkal változatosabb életművet hagyott hátra. Karikatúráit jól ismerte a korszak közönsége, mindig frissen reagált a politikai és társadalmi élet visszásságaira gúnyrajzaiban, de még ismertebbek voltak keleti utazásai során készített rajzai, amelyeket albumban jelentetett meg, s ennek elismeréseként választotta a Magyar Tudományos Akadémia 1858-ban levelező, majd rendes tagjává.

Mindketten folytatói voltak a műgyűjtés családi hagyományának, de a Manó által felhalmozott ötvöstárgyak, valamint néprajzi anyag a parnói kastély 1901-es leégésekor jelentős részben elpusztultak – ám így is maradt számos érdekes darab. Andrássy Manó száz arany adományozásával lépett be a Pesti Műegyletbe, irányította az Akadémia régiségtani osztályának újjászervezését. Saját régiséggyűjteményét is leírta és közzétette; rajzai a Nemzeti Múzeumba kerültek. 1840-ben, ahogy felirata jelzi „egész fiatal korában saját magát festette tükörből”, s ez a korai önarcképe is a kastélyban látható.

Charlotte Starchan sokáig azonosítatlan portréja

Zichy Ferraris Emánuel (1808-1877) Pozsonyban született. 1825-39 között az I. huszárezredben szolgált. Leszerelése után 1837-ben vette feleségül Charlotte Starchan-t, s számára építtette 1841-44 között Oroszváron (ma Pozsonyhoz tartozik, Rusovce) a windsori kastély mintájára rezidenciáját, amelynek tervezője Franz Beer osztrák építész volt. 1846-ban a győri polgárőrség megszervezéséért feleségével együtt a város díszpolgárává választották. 1848 májusától a Moson megyei nemzetőrség őrnagya lett. A szabadságharc leverése után visszavonultan élt birtokán. 1861-ben felsőházi tag lett, 1867-től országgyűlési képviselő.

Felesége halála után Somlószőllősön építtetett magának az oroszvárihoz hasonló, az angol gótika stílusát idéző kastélyt. 1844 őszén a pesti angol konzulátus felállítása ügyében fáradozó és a dunántúli kastélyokban vendégeskedő Joseph Andrew Blackwell tartózkodott meglehetősen sokat Zichy Ferraris Emánuelnél, s meg is írta visszaemlékezéseiben, hogy a skót Strachan admirális leányával, Charlotte-tal angolul beszélgethetett. Charlotte Starchan Magyarországon, férje révén ismerkedett meg Andrássy Manóval, aki a szabadságharc kezdeti időszakában aktív részt vállalt a hadseregszervezésben, majd 1849 elején Londonba távozott, ott megszervezve kelet-indiai utazását.

Bizonyos források szerint Charlotte ide követte, s már korábban is szerelmi kapcsolat alakult ki közöttük. Hogy aztán milyen események, változások, sorsuk miféle alakulása vezetett „az angol asszony” öngyilkosságához, nem tudjuk pontosan, de tragikus, korai halála ismert volt a kortársak számára. Később annyira elfeledték, hogy a betléri kastély egyik szalonjában függő képéről már sem a szerzője, sem ábrázoltja nem volt ismert. A véletlen folytán sikerült a festmény után készített acélmetszetet megtalálni, és ennek segítségével azonosítani.

Sir Francis Grant (1803-1878), az angol arisztokrácia divatos portréfestője, nem mellesleg Charlotte-hoz hasonlóan skót származású, a Királyi Akadémia elnöke, egyebek között Viktória királynő és Lord Palmerston portréinak készítője a kép mestere.  A képmás méltó a legjobb angol hagyományokhoz: romantikus tájháttér előtt jelenik meg az ábrázolt, finoman jellemzett arcvonásokkal, a részletekre is ügyelő, mégis nagyvonalúan lendületes kompozíción. Charlotte síremléke is jeles műalkotás: a budapesti Kálvin téri református templomban található, hasonlóképpen ismert művészek munkája: a szobrászati részt a francia Raymond Gayrard (1777-1858), a neogótikus architektúrát Feszl Frigyes (1821-1884) készítette 1854-ben.

Oswald angolszász király vagy Szilágyi Erzsébet?

A jelenleg Krasznahorka várában található, az Andrássyak gyűjteményéből származó képek közül a legkorábbi egy sokáig azonosítatlan, titokzatos mellkép: jóllehet Mihalik József 1912-es leltára már Jacopo Barbari (1445/50-1516 előtt) velencei művész, később németalföldi udvari festő szignált és 1500-ra datált fára festett olajképeként Oswald angolszász vértanú király ábrázolásaként említi, a hagyomány – egy téves azonosítás következtében – sokáig azt tartotta róla, hogy I. Mátyás király édesanyjának, Szilágyi Erzsébetnek az arcképe. Olyannyira közismertté vált ez a feltételezés, hogy az 1860-as években számos grafika készült e festményt másolva Szilágyi Erzsébet „eredeti” képmásaként, s még a Vigadó főhomlokzatának domborművei is ezt utánozzák.

Teleki József a Hunyadiak korát bemutató 13 kötetes munkájának utolsó előtti, 1857-ben megjelent kötetében látható Barbari festményének acélmetszet változata, s az akkor nagyra becsült tudományos feldolgozás illusztrációjaként hitelessé tette az ábrázolást. A velencei festő képmását először 1846-ban tekinthette meg nagyobb közönség az orvosok és természettudósok kassa-eperjesi vándorgyűlésén. Pulszky Ferenc. Ekkor a képen látható, csőrében gyűrűt tartó hollót a Hunyadiak címerében feltűnő motívummal azonosítva írta meg a vándorgyűlés évkönyvében, hogy ez a kép Szilágyi Erzsébetet ábrázolja.

Mikor aztán 1882-ben, a Gömör vármegyei művészeti és régészeti kiállításon ismét szemügyre vehette az Andrássy Dénes gróf által kiállított képet, rájött tévedésére, hiszen Mátyás anyja nem tarthatott kezében koronát és a jogart, s a fejét övező nimbusz valamint a kezében tartott pálmaág kétségtelenné teszik, hogy szent és uralkodó az ábrázolt, és nem nő, hanem férfi portréja. (A fején viselt turbánszerűen felcsavart fekete fátyolt Pulszky női viseletnek tartotta. De hiába tette közé a kiváló szakember, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója tévedésének módosítását, a festményt még sokáig mintaként használták Mátyás király anyjának ábrázolásához.

Áttekintésünk a gyűjtemény képeihez kacsolódó legérdekesebb új eredmények közül válogatott – a téma azonban még bőven ad munkát a kutatóknak.

A Vörös Postakocsi 2010/Tavasz