Lehet valami a repülõgép tervekben, mert a politikusok úgy harapnak rájuk, mint a hal a szép kövér csalikukacra.

1930-ban, a cardingtoni Lord Thomson volt a Légügyi Miniszter, és vágyai netovábbja a brit léghajó, az R101 volt.

Annyira, hogy elhatározta, a hajó elsõ úti célja India lesz, holott a nagy masina kísérletei még korántsem zárultak le, és nem volt még neki légi bizonyítványa sem…

"Az R101 olyan biztonságos, mint egy ház", jelentette ki magabiztosan a fedélzetre szálltában.

Szomorú, de elhamarkodott volt a miniszter vélekedése… õ is a negyvennyolc áldozat között volt, mikor másnap, borongós hajnalban a hatalmas léghajó, Beauvois közelében, hegynek ütközött…

Hogy a II. világháború után elkerüljék az elõzõhöz hasonló botlást, az Attlee kormány, (Lord Brabazon vezetésével), bizottságot állított fel, hogy az döntse el, milyen, a jövõre nézve is kielégítõ repülõt építsen a brit ipar.

Hivatalos testülethez mértén is megkülönböztetett figyelemre méltó rekordot hozott össze a bizottság.

Hosszú és megfontolt tárgyalások után abban maradtak, legalább olyan nagy gépet kell építeni, ami elér a Brit Birodalom legtávolabbi pontjaiba is (és olyan lassú legyen, hogy a világ távoli pontjain lévõ, primitív leszállópályákra is gond nélkül landolhasson).

Az eredmény a világtörténelem legnagyobb repülõ fehér elefántja lett, amit Brabazonnak kereszteltek el.

A dugattyús motorral mûködõ Brabazon olyan lassú volt, hogy maximális sebessége nem haladta meg egy harmincas évekbeli kétfedelûét, és olyan nagyra sikeredett, hogy vázszerkezete saját súlya alatt összeroppant…

Sõt mi több, a sugárhajtómû (brit találmány) megjelenése az egész vircsaftot elavulttá tette, mielõtt az elkészült volna…

Mikor a Brabazont a hulladéktelepre dobták, a költsége 12,5 millió fontnál tartott…

Tekintettel a Brabazon bizottság dicsõ hagyományaira, 1957-ben a brit védelmi miniszter, Duncan Sandys megjelentette, fõosztályának forradalmi Fehér Lapok kiadványát, mely hivatott volt eldönteni a brit hadsereg perspektíváját.

Az elkövetkezõ években (ecsetelte bizakodóan a dokumentum), szükségtelenné válik az ember irányította repülõ, és minden elvégzendõ feladatot irányított rakéták látnak el, egyúttal ezek a jövõ fegyverei is.

Ennek örömére nagyszámú repülõgéptervet sutba vágtak, és minden pénzt, energiát az olyan rakétákra koncentráltak, mint a Blue Streak.

Mr. Sandys jóslata meglehetõsen korainak bizonyult. A következõ két évtizedben a Királyi Légierõ több billió fontot fordított az ember vezette gépekre, amelyek többsége szükségképpen amerikai volt…, lévén a brit megfelelõket annak idején megfontoltan elvetették…

Az utód kormányok kellemetlen feladata volt a nagy garral indult rakétatervezések leállítása…

No nemcsak a brit meg amerikai politikusok szenvednek a drága repülõ szerkezetekbe való végzetes belebolondulás betegségében.

1956-ban eldõlt, újra felszerelik a nyugatnémet Luftwaffét, ami "teljesen korszerûtlen" volt.

Védelmi miniszterként Franz Josef Straussra hárult a gép kiválasztásának feladata.

Tekintve, hogy a fõ követelmény egy alacsonyan szálló, földi célokra specializált gép volt, talán több mint furcsa, hogy Strauss választása a Lockheed Corporation F104 Starfighterére esett, amit direkt nagy repülési magasságú elfogó vadászgépnek terveztek…

De a Lockheed megígérte a németeknek, néhány tollvonással áttervezik a gépet vadászbombázónak (mi az nekik…), és így minden klappol.

A repülõ ára, (amint abban megegyeztek), költségék plusz nyolc százalék, mindössze csak 400.000 dollár gépenként.

Más dolog az, hogy miután elkészült, a németeknek minden egyes F104G, 1.6 millió dollárba került. Oda se neki, kicsire nem nézünk. Az ár nem volt fontos.

Ami talán a derék germánokat érzékenyen érintette, az nem más, mint hogy az áttervezés egy olyan repülõt szült, ami túlsúlyos és instabil volt és különös hajlama volt kis magasságokban és figyelmeztetés nélkül dugóhúzóba menni…

A Luftwaffe pilótái (nem minden ok nélkül) hamar félni kezdtek a repülõtõl, amit (ahogy az elvesztett gépek és pilóták száma nõtt), elkereszteltek "özvegycsinálónak" meg "repülõ koporsónak".

1980. október 15-én a 195.-ik német Starfighter zuhant le egy Köln közelében levõ erdõbe.

A legfrissebb Luftwaffe vicc így szólt: "Hogy tehetsz szert egy Starfighterre ?"

"Végy egy darab földet, és várjál."… és még mondja valaki, hogy a németeknek nincs humoruk…

James Barthes, dél-afrikai sárkányrepülõ-oktató, amint éppen békésen repkedett 1977 júniusában, érdekes látványra lett figyelmes.

Francis Chapman asszonyt pillantotta meg, aki meztelenül napozott egy háztetõn, Barthes úr repülési útvonala alatt.

Képzeletében obszcén gondolatok körvonalazódtak, melyek szoros összefüggésben voltak Chapman asszonnyal.

Még alig indult le azonban a magasból a begerjedt repülõ, amikor a hölgy férje, (géppisztollyal felfegyverkezve) jött ki a hálószobából, és lesöpörte a légi Don Juant az égrõl…