Vándorlás a Kizil-kum sivatagon keresztül Üzbegisztánban
Fotó: John Stanmeyer
A vizünk elfogyott. Itt állunk napbarnítottan és elképedten, én és velem gyalogló útitársaim, egy üres lyuk mellett, a sivatagban. A lyukban eredetileg értékes készlet volt: több mint 50 liter palackozott víz, amit hetekkel korábban temettünk el a Kizil-kumban, gyalogutunk mentén. Ez a sivatag mintegy 300 ezer négyzetkilométeres holdbéli táj Üzbegisztánban, Türkmenisztánban és Kazahsztánban. De vajon ki vetemedik arra, hogy vizet lopjon a sivatagban? Biztosan nem a helyi pásztorok, a csobánok, hiszen ők tisztában vannak ennek a bűnnek a súlyával. Egy csempész lett volna? Egy tréfacsináló? Egy városi lókötő Buharából?
Vámbéry Ármin portréja a buharai múzeumban
Fotó: Paul Salopek
Már nyolc napja járunk ezen a kietlen tájon. Végigtekintek a homokpusztán: sehol senki. Önkéntelenül Vámbéry Ármin jut az eszembe, aki egy helyütt ezt írta: „Már nem bírtam magam erejéből leszállani (mármint a tevéről – a szerző), úgy fektettek a földre; pokoli hőség égette belsőmet, s a fejfájás elbódított. Tollam gyönge azon kínok festésére, melyekkel a szomjúság gyötört; azt hiszem, nincs ennél fájdalmasabb halál.”
A Selyemúton több ezer év alatt számos világhírű utazó haladt végig: Nagy Sándor, Marco Polo, az arab Ibn Battúta és sokan mások. Csakhogy a legnagyobb felfedezők sokszor ismeretlenek maradnak. Akadnak köztük vadászok, halászok, menekültek, katonák, kereskedők, egytől egyig vándor lelkek; ők merészkednek először a térképen túlra. Nevük persze nekik is van, csak idővel feledésbe merül. És ha beszámolnak is fantasztikus utazásaikról, krónikáik jobbára magánházak padlásain porosodnak, ahol szép lassan az enyészetté válnak. Vámbéry Ármin beszámolóit azonban ma is olvashatjuk.
Az emír bevonulása Szamarkandba
Illusztráció Vámbéry Ármin: Közép-ázsiai utazás című könyvéből
Szegény zsidó családba született a 19. századi Csallóközben, aztán autodidakta módon nagy nyelvész, turkológus és néprajztudós lett belőle. Rabul ejtette az akkor még egzotikusnak tekintett Kelet világa, ráadásul az esztelenségig vakmerő ember volt. Annak dacára vált világutazóvá, hogy a bal lába még kisgyerek korában megbénult. 25 évesen érkezett Isztambulba, hogy a Török Birodalom több nyelvét és nyelvjárását megtanulja. Addigra már jól beszélt latinul, németül és franciául, de tanult angolul, oroszul, szerbül, több skandináv nyelven, és persze – már otthon is – törökül. Négy év alatt annyi tudásra tett szert a sztambuli könyvtárakban és medreszékben, s oly alaposan áttanulmányozta a Koránt, hogy kiadhatta magát dervisnek, és csatlakozhatott egy karavánútra Hivába (Khiva, Xiva). Ebbe az elzárt közép-ázsiai városba, 1863-ban érkezett meg.
A térség akkoriban veszedelmes terep volt külföldiek számára. Ugyanúgy világtól elzárt, mint Tibet, csak éppen még kockázatosabb hely volt, mivel az egymással örökösen hadakozó kánok uralkodtak itt. A nagyobb, magas fallal kerített városok – Hiva, Buhara, Szamarkand és Kokand – a középkor hangulatát őrizték, a rabszolga-kereskedelemből busás bevételük volt. Kegyetlen kánjaik egymást sem kímélték. Vámbéry volt az első európai, akik Marco Polo óta az egykori Selyemút állomásaira merészkedtek. Joggal írhatta le: „Tervem eleinte természetesen ellenzésre talált. Őrültnek mondtak, hogy oda akarok menni, ahonnan elődeim közül még egy sem tért vissza.” Rendkívül bátran kockáztatta az életét. Dervisnek öltözve, Hadzsi Resid álnéven utazott, és mindent följegyzett, amit látott; útinaplóját ruhájának a redőibe rejtette.
Miután társaimmal, Aziz Halmuradovval és Tolek Beknijazovval 720 kilométert gyalogoltunk le Nyugat-Üzbegisztánban, Hivába érve találkoztunk először magyar elődünk 150 éves nyomaival.
Az egykori kánsági székhely belvárosa a patinás üzbég városok közül elsőként, 1990-ben került fel az UNESCO Világörökség-listájára. Utcáit ma német és maláj turisták róják, szájtátva bámulnak és szelfiznek a kék csempével borított paloták előtt, aztán megállnak a sarkon egy adag piláfra. Amikor Vámbéry sántikált errefelé, a piacteret még a kán nomád ellenségeinek levágott fejei díszítették. (A kán negyven ilyen fejért adott egy elegáns selyemköntöst). Vámbéry annak is szemtanúja volt, amint a hóhér sorra szúrja ki a nomád foglyok mindkét szemét, s hozzáteszi: „Amint irtóztató munkáját végrehajtotta, késéről a megvakított áldozat ősz szakállába törülgette a vért.”
Vámbéry gyakran gúnyolódott a helyi babonákon, ugyanakkor magát szufi zarándoknak álcázva ügyesen ki is használta ezeket. Panaszkodott a pocsék ételekre, de nem volt szeme arra a gazdag művészi és szellemi örökségre, melyet a közép-ázsiai civilizációk hagytak az utókorra. Szamárháton haladt végig Közép-Ázsia legfőbb folyójának, az Amu-Darja mentén (ő még ókori latin nevén, Oxusnak hívta), melynek egyik partja akkor még, ahogy írja, „amennyire csak a szem látott, fákkal s szanaszét elszórt havlikkal (udvarokkal) volt beszegve.” Mostanra ez az erdő jórészt eltűnt, a helyét termesztett növények foglalták el: Üzbegisztán ma a világ egyik vezető gyapottermelője, egyben Közép-Ázsia gyümölcsöskertje is.
Éjszakára Vámbéry jobbára karavánszerájokban szállt meg, melyeket semmiképpen se képzeljünk el luxusszállásnak. Az egyikről ezt írta: „Itt több dervist találtam, kik a beng (kenderből készített ópium) és dzsersz gyilkoló élvezése folytán már csontvázakká összeaszva s alakjukból iszonyúan kivetkőzve hevertek sötét cellájuk nyirkos talaján.”
Így járta be az isten háta mögötti muszlim királyságokat nem sokkal azelőtt, hogy azokat bekebelezte az egyre terjeszkedő orosz birodalom. Néhány évvel Vámbéry utazása után a kánságok egytől egyig előbb cári gyarmattá lettek, majd kis híján hetven évre a Szovjetunió tagköztársaságaivá.
Néhány dolog nemigen változott errefelé Vámbéry utazása óta. Az én üzbég vízumom például kísértetiesen emlékeztet arra, amit a magyar utazó kapott egy turbános kántól: „A határőröknek és vámosoknak tudtokra adatik, miszerint Hadzsi Molla Abdurresid efendinek engedély adatott. Senki se háborgassa!"
Ami pedig az átkelést illeti az Amu-Darja zavaros vizén a szamarakkal, az még ma sem gyerekjáték. Vámbéry harcedzett útitársai a homokzátonyokon sűrűn megfeneklett dereglyéből még a szamarakat ki-s berakosgatták: „…kivált néhány megátalkodott, csökönyös páráé pokoli munka volt; a legtöbbet úgy kellett kézen ki- s berakosgatni, mint valami magukkal tehetetlen gyermekeket.”
Makacssági próba az Amu-Darján való átkelésnél
Fotó: Paul Salopek
Nekünk már ott van a modern híd, így gázolnunk éppen nem kellett, de a két teherhordó szamarunkat nem volt könnyű átnoszogatnunk a mellettünk elhaladó autók tülkölése közepette.
Közben a sivatag változatlanul az a lenyűgöző, de kemény hely, ami mindig is volt. Ismét Vámbéryt idézem: „A légben madarat, a földön még bogarat sem lehet látni; csak itt-ott tűnnek szemünkbe az enyészet szomorú nyomai, elveszett emberek s állatok csontjainak alakjában, melyeket minden arra menő egy halomra hord össze, hogy útmutatóul szolgáljanak.”
A magyar utazó kis híján itt hagyta a fogát. Karavánjuknak be kellett hatolni a sivatag mélyére türkmén útonállók elől, és itt elfogyott a vizük. A tevék lesántultak, az egyik utas szomjan halt. Mások féltő gonddal őrizték a vizüket. Vámbéry szerint: „s mulatságos látvány volt, amint mindenki alva magához szorította kulacsát.” Az ő nyelve félig megfeketedett a szomjazástól. Végül rabszolgasorban élő perzsa birkapásztorok mentették meg, akik vízzel kevert savanyú tejet itattak vele.
Vámbérynek végül elege lett a szerepjátszásból (a nyakában madzagon lógott egy jókora Korán) meg a szorongásból, nehogy leleplezzék mint hitetlen idegent, és visszatért Európába, a krinolinok és frakkok világába. Nagy-Britanniában elismeréssel fogadták, így először angolul adta ki közép-ázsiai utazásáról szóló könyvét. Hazájában nyelvészeti elméletei nem váltak általánosan elfogadottá. Korábban titkosított dokumentumok szerint az angoloknak kémkedett a brit és az orosz birodalom közötti ún. „nagy játszma” során, amelyet London és Szentpétervár a közép-ázsiai hegemóniáért folytatott a 19. században. 1913-as nekrológja úgy emlékezett meg róla, mint orientalistáról, utazóról, királyok barátjáról, Anglia őszinte hívéről és Oroszország ádáz ellenségéről. Egyes Drakula-rajongók szerint Bram Stoker róla mintázta a maga klasszikus horrorregényében szereplő vámpírvadász, Van Helsing professzor figuráját.
Ezt a vízkészletet érintetlenül találtuk, a másikat ellopták
Fotó: John Stanmeyer
Nekem és útitársaimnak nem kell lovas banditáktól tartanunk a Kizil-kumban. A végtelenbe nyúló szikes bozótosban verünk tábort. Szakad rólunk a víz. Nézzük, amint az árnyékunk meganyi acélkék féregként úszik a homok rózsaszín tengerében. Aztán rátalálunk a kifosztott vízraktárunkra. Bennünket aligha fognak megmenteni a perzsák rabszolgái. Azért nem esünk kétségbe. Megmászunk egy magányos homokdombot, mobilon kérünk segítséget. Lábamnál a homokban cserépdarabok hevernek; talán egy karaván tagjaitól származnak. Tőlünk keletre Buhara fényei már kezdik megvilágítani az alkonyati eget.
Vámbérynek azt mondta egyszer egy kirgiz asszony: „Mozognia kell az embernek, mert íme, a nap, a hold, a csillagok, a víz, az állatok, a madarak és halak mind-mind mozognak, csupán csak a halott és a föld fekszik mozdulatlanul!"
Mi is magunk mögött hagyjuk a Kizil-kumot, múltjával és jelenével.
Forrás: nationalgeographic.org
Az idézetek Vámbéry Ármin: Dervisruhában Közép-Ázsián át című könyvéből valók
Kapcsolódó cikkek:
30 millió lépés őseink nyomában
Búcsú Afrikától
Túl a Kaukázuson
2016. 11. 24.
.png)
Kommentáld!