Tudom, hogy népszerűtlen vagyok. Miért? Nem haragszom senkire, mégis vannak haragosaim. Kedves vagyok és csendes - talán ezt nem tudják megbocsátani, egy dühös és zajos korban.

Ezért aztán folyton más állatokhoz hasonlítanak, és a hasonlat az én rovásomra dől el. A kutya fürgébb és

szolgálatkészebb, mint én, a baromfi szaporább, a birka szelídebb, és a disznó kiadósabb. Még a hangyát is többre becsülik,

mert ha másnak nem is hajt hasznot, legalább magának gyűjt vagyont, és az ilyesmi elragadtatást kelt az emberekben.

Az én bűnöm, hogy nem keresem a sikert. Nem versengek sem a kutyával, sem a hangyával. A derék eb humanizmusát némi szánalommal szemlélem. Mindenkihez jó, mindenkinek segít, minden munkát elvégez. Mindig azt ugatja meg, akire a gazdája haragszik, mindig ott van, ahol lennie kell, minden rúgást eltűr, és minden falatot hálásan megköszön. Mint általában a humanisták, minden érdeket tisztel, kivéve a magáét. Nem irigylem. 

De nem irigylem a hangyát sem, ezt az agresszív és nyárspolgári tömeglényt, mely rovarokat, csigákat, lepkéket és növényeket pusztítva menetel, zárt sorokban, a vagyon felé. Fullánkja mindig célba talál, raktárai mindig dúsak. Dorombolni

viszont csak én tudok.

Nekem nincsenek nagy ambícióim. Nyugodtan ülök a küszöbön, és derűsen szemlélem a nyüzsgő világot. Csak annyi kell nekem,amennyit fáradtság és megalázkodás nélkül tudok megszerezni. Ezért érem be olyan kevéssel. De egyhez ragaszkodom: a függetlenséghez. Én vagyok az egyetlen állat, amelyet még nem sikerült idomítani. Nem végzek mutatványokat, nem

"szolgálok", és nem adok kezet. Ezért sokan butának tartanak. A tárgyilagos közvélemény döntésére bízom, hogy ki a buta.

Nem igaz, hogy nem szeretem a ház népét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy

helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes

mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi,hogy mindig cselekedetekkel kell bizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tűnődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem

lehet.

Szememre vetik, hogy költözködés után visszaszököm a régi lakásba, hogy nem az emberekhez vagyok hű, hanem a helyhez. De el kell ismernem, hogy az új környezetet nehezen szokom meg. Néhány zajos, fecsegő ember társasága nem kárpótol a régi falak, fák és tejesköcsögök elvesztéséért. De nem becsmérlést, hanem elismerést érdemlek, amiért elsősorban intézményekhez ragaszkodom, és nem egyénekhez.

Kegyetlenül bánok az egerekkel?

Beismerem. De megfigyeltétek-e már alaposan az egérjátékot?

Nem vettétek észre, hogy pontosan úgy játszom az egerekkel, mint a fiaimmal? Elkapom, és újra elengedem őket, hadd tanuljanak rugalmasságot, erőt, kitartást, merészséget. Megkísérlem a lehetetlent: macskát szeretnék nevelni belőlük. De mindig csalódom. Nem értik meg a szándékomat, nem akarnak túlnőni nyomorult kis egyéniségükön. Ragaszkodnak a dohos, puha egérlyukhoz, az örök rágcsáláshoz, a serény kis nyüzsgéshez.

Elveik vannak, pocakot eresztenek, nagyképűek, gyávák, unalmasak, és azt hiszik, hogy a szürke a legszebb szín a világon.

Mindenhová eljutnak, mindent kiszimatolnak, mindent kirágnak, és erre rettenetesen büszkék. Hiába minden kísérletem,reménytelenül egerek maradnak. Mit tehetek hát? Elszomorodom és megeszem őket.

Ha lenéző véleményt mondanak rólam, ha félreértenek, ha támadnak ,nem felelhetek mást, mint egyik ősöm, a Fekete Macska,mikor színe miatt ócsárolták: "Lehet, hogy sötét vagyok, de mégis az én szemem világít a sötétben."

Bálint György