Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Dávid, szüleivel együtt a városban éltek. Az egyre nagyobb zaj, és nyüzsgés már nagyon zavarta őket. Egy szép tavaszi napon elhatároztak, hogy vidékre költöznek, ahol nyugodtan, a természet közelében élhetnek.

            Miután megérkezett a család az új lakóhelyére,  a kisfiú hamarosan úgy érezte, amit itt látott, azt a nagymamájának is el kell mesélnie. Papírt és tollat vett a kezébe, s elkezdte írni a levelét!

Drága Nagyikám!

            Örömmel írom ezt a levelet! Már megszoktuk és megszerettük az új lakóhelyünket. Barátokra is szert tettem. Az ő segítségükkel folyamatosan ismerkedem az Égő-hegy varázsával.

            Csodálatos ez a vidék! Rengeteg új növénnyel ismerkedtem meg, s olyan állatokat láttam közvetlen közelről, melyeket eddig csak könyvekben figyelhettem meg. Minden közös séta az erdőben hatalmas élményt jelent számomra! A legutóbbi portyánkat szeretném veled is megosztani.

            A falu főterén találkoztam a barátommal. Innen déli irányba vettük az utat. Egy fakitermelés mellett haladtunk el. A kivágott fák, mintha sírtak volna. Tönkjükön hatalmas víztócsák néztek velünk szembe. Nem értettem, hogy mi történt. Bálint barátom azonnal a segítségemre sietett. Elmagyarázta, hogy a fa még nem tudja, hogy kivágták, s a jó idő miatt pedig a fa nedvkeringése megindult. A víz pedig a tönkön maradt. Az egyik ilyen tuskón apró, fekete tollat is láttam. Valószínű egy ragadozó madár áldozatává vált egy fekete tollú kismadár.

Tovább haladtunk, a még kopasz fákon váratlanul egy hatalmas fészket pillantottunk meg.

-         Ki lakhat ott fenn a magasban? – kérdeztem.

-         Egy ragadozó madár fészke lehet – válaszolta a barátom.

S valóban, egyszer csak egy egerészölyv jelent meg a levegőben. Élelmet kereshetett. Hatalmas, széles szárnyai voltak. A farka lekerekedő, a nyaka pedig rövid. Kisbarátom már régóta ismeri ezt a fészket, s lakóját. Már több éve költ ezen a helyen.

Még sokáig gyalogoltunk,  és szívtuk magunkba a tiszta levegőt.

            Az előző napokban sokat esett az eső, ezért felázott a talaj. Egy kicsit meg is lepődtem, mikor szarvas nyomot pillantottunk meg a nedves talajon. Még sosem láttam ilyet! Két szembefordított almamaghoz hasonlított a nyom. A nagysága azonban elérte a kb. 5-6 cm-t.

            A tölgyfaerdőben rengeteg gubacsot találtunk. Én valójában nem tudtam mi az, amit éppen a kezemben tartok. Balázs azonban erről is kisebb előadást tartott. Elmondta, hogy gubacs, s akkor és úgy keletkezik, amikor a gubacsdarázs a tölgyfa rügyeibe petézik. Mérete változó, átmérője kb. 2 cm, barnás, vöröses színű, kisebb „tüskék” vannak rajta. Minden gubacsban egy lárva fejlődik, s ősszel egy kis lyukat rágva a gubacson keresztül kimászik és elrepül. Rengeteg volt belőlük a tölgyerdőben!

Képzeld Nagyi! Friss csalánlevelet is kóstoltunk! Citromhoz hasonló íze volt. Az itt élő emberek főzeléket is készítenek belőle. Ugyanúgy készül ez az étel, mint a spenót. Szívesen megkóstolnám!

            Sétánk során még állati ürülékbe is „botlottunk”. Persze Balázs rögtön következtetett az ott járó-kelő állatokra:

-         A lencse alakú a szarvasé, az apróbb, bogyó alakú az őzé – mondta természetesen.

Engem egészen elkápráztatott a tudása! A fákat a kérgekből is felismeri! Még az olyan, számomra különleges fáét is, mint a vadcseresznye.

-         Honnan ismered fel? – kérdeztem hitetlenkedve. Ennek a trükkjét is elárulta.

-         A vadcseresznye fának vékony, harántirányban felgöngyölödő vörösbarna, fényes kérge van.

Megtudtam azt is, hogy ennek a fának a gyümölcse lédús, és ízletes. Kár, hogy most nem kóstolhattam meg! Te már ettél vadcseresznyét?

            Egy másik fán nagy odút pillantottunk meg. Körös-körül a földön bükk magok voltak. Balázs szerint ebből az következik, hogy az odúnak mókus lakója van. Talán már felébredt téli álmából, s most élelem után jár. Hiszen kora tavasz van, épp, hogy duzzadnak a fákon a rügyek. Már a madarak is többet énekelnek, ezzel hívják a párjukat  és védik a „vadászterületüket”.

            Utunk végállomása a Béke kilátó volt. Fából építették. Néhány kanyar után felértünk a tetejére. Csodálatos panoráma tárult elénk! Beláttuk az egész falut, s még a határon túlra is átláttunk! Rövid pihenő után indultunk vissza.

            Hazafelé egy csokor kék ibolyát is szedtünk. Egy „álmos” sünibe is belebotlottunk, aki nemrég ébredhetett fel téli álmából, de már rovarok és férgek után kutatott az avarban.

            Jó volt látni, ahogy ébredezett a természet! Szándékaim szerint a következő levelemben is beszámolok az élményeimről. Kérlek, írjál te is arról, mi történt nálatok!

                                                                                                          Sokszor csókollak:

                                                                                                          Unokád, Dávid           

Sopron, 2009-11-28.

            Dávid, miután megírta levelét nagyon elégedett volt magával, hiszen biztos volt benne, hogy nagymamája mindent megtudott arról, milyen náluk  a tavaszi erdő.

            Ha nem hiszed, járj utána, s nézd meg magad is a tavaszi erdőt!

Markó Magdolna meséje