A hegyekbe készülve sokan társat keresnek a túrához, egyes emberek számára az a tény, hogy nem találnak társat, már a kirándulás tervezése során akadályt jelent. Az alábbiakban egy magányos túrázó története olvasható, melyet érdemes elolvasni. Sokat lehet tanulni belőle, sok mindent megérthetünk, és ismét rátalálhatunk a hegyekbe vezető ösvényre…
Egy magányos turista naplójának titkai…*
Amikor augusztusban meglátogatom a Tátrát, többnyire szép idő van. Néha azonban ilyenkor is „szabadnapot” adok magamnak, mert esik az eső… Ilyenkor magamra veszem az esőkabátot, sétálok egyet a közeli völgyekben, elmegyek a régi temetőbe, vagy csendben leülök a Nosalon.
Talán véletlen egybeesés, de a Nosalon többször is találkoztam olyanokkal, akik láthatólag szomorúbbak voltak, mint a fejünk felett gyülekező felhők. Őket legtöbbször magukra hagyom, de ma egy fiatal lány mellé társultam, olyan közel, hogy kéznél legyek, ha esetleg segítségre lenne szüksége. Az ilyen közelség persze kommunikációt provokál, így egy kis idő után ezt kérdezi?
– Egyedül jársz a hegyekben? Magányos vagy? Nem biztos, hogy jó ötlet, ez veszélyes.
Nekem nincs kivel túrázni, a környezetemben senkit nem vonzanak a hegyek… Szeretem a hegyeket, de sok éven át nem voltam a Tátrában, mert nem volt kivel. Ezúttal megbeszéltem a barátnőmmel, hogy együtt jövünk, de végül nem jött… talált valami kifogást… lehet, hogy a barátja nem engedte el, nem tudom… Most itt vagyok a városban, feljöttem a Nosalra, és kíváncsi vagyok… társat keresek, de nem könnyű. Ide mindenki társsal jön, és nem szeretne idegenekkel barangolni… Mi erről a véleményed?
– Egyedül vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy magányos. Amikor elindulok, leggyakrabban már pár perc múlva van társam… találkoztam Veled, és már nem vagyok egyedül. Sok évet töltöttem a Tátrában erre-arra, de ritkán voltam egyedül. Sosem keresem az embereket, mindig maguktól csatlakoznak hozzám… talán azért, mert szabadnak érzem magam. Azt tapasztaltam, hogy a szabadság vonzza az embereket, szeretnek a szabad emberekhez csapódni. Szeretem az embereket és szeretem a hegyeket, az egyiknek a másik nélkül nincs értelme, és bár egyedül jöttem a hegyekbe, itt mindig találkozom valakivel. A Tátra tele van magányos emberekkel. Még többen vannak a Tátrán kívül.
Néha a kapcsolatban élők magányossága, a hűség, a másikhoz való kötődés nem teszi lehetővé, hogy itt legyenek. Mégis érdemes ide jönni, talán éppen azért, hogy töltekezzünk a magányból, megtanuljuk azt elfogadni, mert ez az emberi természet része. Az idő 99 %-ban egyedül vagyunk. Érdemes ezt megérteni, mert amikor a szeretet lép be az életünkbe, és boldognak érezzük magunkat, az nem azért van, mert a sors kedvez nekünk, hanem azért, mert a boldogság is az emberi természet része. És ez csak azokkal történik meg, akik a magányból is képesek töltekezni. Mióta ezt megértettem, azóta mindig van, aki csatlakozik hozzám. Együtt bandukolunk, tanulunk egymástól, egymással kapcsolatban…
Ezért megyek a hegyekbe. Valószínűleg ez az egyik legjobb hely, ahol önmagunkkal lehetünk, megtanulhatjuk és megszerethetjük a magányt, felfedezhetjük, melyik út vezet a boldogsághoz. Amikor befejeztem a sóvárgást valakiért, amikor elengedtem az élettel kapcsolatos elvárásaimat, amikor szeretetre, egy másik ember közelségére vágytam, hamarosan megjelent valaki mellettem. Ez az élet titka.
Hosszú évek óta járok a Tátrába, sok olyan dolgot, amelyről eddig írtam, itt értettem meg, magányosan, idegenek között vándorolva. Volt, amikor a családommal, a barátaimmal, azokkal az emberekkel szerettem volna itt lenni, akiket szeretek, de kiderült, hogy más az utunk. Senkit nem kényszeríthetek magammal, senkit nem akarok meggyőzni, senkit nem keresek. Az élet az utamba sodorja, akivel találkoznom kell. Valószínűleg ez a lényeg. Ezek a túrák sokat adnak nekem. Túrázz velem!
Úgy érzem, lazább lettem… Ilyen az élet, írja a saját forgatókönyvét, amely tele van paradoxonnal. A Nosalon is sokan vannak. Tudjuk, hogy ez csak egy kis csúcs, de mégis fontos…
Gyakran mosolygok ezen. Korábban tanár voltam. Nem tetszett az a munka, mert kötelességszerű volt, egyfajta küldetés. De a diákjaim sem szerették az iskolát. Küzdöttem velük, és ők velem. Most, hogy befejeztem a tanítást, az élet lehetőséget ad nekem, hogy segítsek megtanítani másoknak valamit. De ez most nem kötelesség, valószínűleg azért, mert úgy érzem, hasznos vagyok… a nap először csak kikandikál a felhők mögül, majd egyszer csak előbújik…
* Egy női turista naplójának töredékei, aki közel 60 éven át egyedül vándorolt a Tátrában. Halála után hagyatéka a cikk írójának kezébe került, és arra ösztönözte, hogy megírja ezt a történetet.
Kommentáld!