Ha nem is úgy mint Dolittle doktor, de sokkal többet megértünk abból, mit „mondanak” nekünk az állatok, mint azt elsőre gondolnánk.

Fotó: Ferenczy Borbála

Egyre több kutatási eredmény mutat arra, hogy az állati és emberi hangadások biológiai alapokon nyugvó szabályszerűségeknek köszönhetően hasonlóan kódolják az adott szituációban résztvevő hangadó érzelmi állapotát ez pedig segíthet felismerni a másik reakcióit, megjósolni a viselkedését, még ha nem is ugyanazon fajnak a tagjai.

Az ELTE Etológia Tanszékének kutatói – Faragó Tamás, Takács Nándor, Miklósi Ádám és Pongrácz Péter – a Royal Society Open Science című tudományos folyóiratban jelentették meg legújabb tanulmányukat arról, hogyan értékelik az emberek a kutyák játékos és agresszív morgásainak érzelmi töltetét.

A korábbi vizsgálatok azt mutatták, hogy az emberek függetlenül attól, hogy volt-e valaha kutyájuk, hatékonyan ismerik föl az ugatásokban rejlő érzelmi információt. Viszont az is ismert, hogy a háziasítás során nagyot változott a kutyák ugatása a farkassal közös őshöz képest, így ez a megváltozott hangadás a kutya-ember kommunikáció egyik központi elemévé vált. Ezzel szemben a morgások sokkal hasonlóbbak a farkasokéihoz, de nem kevésbé érdekesek: bár a kutyák elsősorban agresszív jelzésként használják, mégis gyakorta hallhatjuk tőlük játékos huzavona közben is. Ezeket a morgásokat összevetve, korábban azt találták, hogy a játékos morgások hangtani jellegzetességeikben jelentősen különböznek az agresszív morgásoktól, magasabbak és rövidebbek, gyorsan ismétlődő sorozataiból állnak. Az eredményekből következően felmerült a kérdés, vajon az ugatásokhoz hasonlóan képesek-e felismerni az emberek ezeknek a sajátos hangoknak az érzelmi töltetét?

A vizsgálatok során a kutatók 40 önkéntesnek játszottak vissza morgásmintákat, amiket játékos és csontőrző helyzetben, illetve egy idegen ember fenyegető közelítésekor vettek fel. Ezt követően az alanyokat arra kérték, hogy egy kérdőív segítségével csak is a halott hang alapján mondják meg, mit gondolnak a morgó kutya érzelmi állapotáról. Majd ezt követően egy másik morgássorozatot lejátszva arra kérték az önkénteseket, hogy próbálják meg a kiadott hangokat besorolni a három lehetséges helyzet egyikébe.

Az eredményeket kiértékelve az etológusok arra jutottak, hogy az adott helyzetnek megfelelő érzelmi töltetet az emberek morgásnak tulajdonították: a játékos morgásokat vidámnak és örömtelinek, a két másikat agresszívnek értékelték.

Fotó: Sándor Sára

Érdekes módon – bár hangtani különbség nagyon kicsi a két agresszív morgás közt – a fenyegető ember közeledésére reagáló morgást kevésbé agresszívnek, de némileg félősebbnek találták az emberek. Ráadásul úgy tűnik, hogy a morgások ritmusa volt az a fő paraméter, amely mentén az emberek az érzelmi töltetet felismerték. A rövidebb morranásokból álló sorozatokat vidámabbnak értékelték a játékos, de még a fenyegető morgásokon belül is. A hosszabban hangzóakat ezzel szemben félősebbnek, kevésbe pozitívnak érezték, még a játékos morgásokon belül is, ezekhez nagyobb agressziót társítottak a kísérletben résztvevő személyek. Ez azért érdekes, mert a korábbi vizsgálatok azt mutatták, hogy a játék közben morgó kutyák öblösebb morgásokat hallatnak, amitől azok erőteljesebbnek hangzanak, mint valójában. A leginkább agresszívnek értékelt helyzetben, a csontőrzés során felvett morgásokon belül viszont nem találtak hasonló összefüggéseket.

Az érzelmi töltet értékelésének megfelelően a helyzetek felismerése is sikeres volt a kutatásban résztvevő alanyoknál: a játékos morgásokat 80 százalékban a játékos helyzetbe sorolták, míg a csontőrző és a fenyegető idegenre morgást – bár gyakran összekeverték egymással – jó eredménnyel találták el.

Bár az érzelmi állapot megbecslését ezek nem befolyásolták, a helyzetek felismerésében különbséget találtak férfiak és nők, illetve gazdák és kutyátlanok között. Míg a férfiak 45 százalékos, a nők 65 százalékos sikerrel határozták meg a helyzetet. A kutyagazdák pedig még ügyesebben találták el a hallott morgás kontextusát.

A korábbi, ugatásos eredmények fényében, azonban azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a morgások sokkal ritkább és halkabb hangadások, mint a lépten-nyomon hallható ugatások, így akinek nincs saját kutyája, annak kevés lehetősége van arra, hogy tapasztalatot szerezzen ezekről a hangokról, ami az érzelmi töltet felismerését nem, de a helyzet társítását megnehezítheti.

A vizsgálat során kapott eredmények megerősítik a biológiai szabályszerűségek meglétét az érzelmi kommunikációban, de arra is rámutatnak, hogy az egyéni tapasztalatnak fontos, „finomhangoló” szerepe lehet az ilyen emotív helyzetekben.