A brit Percy Harrison Fawcett nem hitt az elveszett aranyvárosban, amelynek legendáját a spanyol konkvisztádorok terjesztették el, ám azóta sem találta meg senki. Ugyanakkor abban hitt, hogy El Dorado nem csak egy mítosz. Úgy vélte, hogy a mese igaz történeten alapul, és hajdanában (vagy akár még akkortájt is) valóban létezett egy város mélyen az Amazonas közepén, amely régebbi lehet az egyiptomi emlékeknél is. Jobb név híján 1912-ben „Z városnak” nevezte el az elveszett (pontosabban mondva: évezredeken át elrejtve maradt) metropoliszt, amelynek valósággal a rabjává vált, miközben a 20. század első éveiben a Brit Királyi Földrajzi Társaság megbízásából Dél-Amerika fehér foltjait igyekezett eltüntetni.

Biztos volt magában, hogyha valóban áll (vagy állt) egy fejlett indián civilizációhoz köthető város a dzsungel közepén, azt ő, Percy Fawcett megtalálhatja, ugyanis számos alkalommal járta már be az Amazonas medencéjét. A brit hadsereg tüzértisztje, aki harcolt a világháborúban, majd a brit titkosszolgálat embereként tevékenykedett Marokkóban, nem olyan ember volt, aki megijedt a veszélyekkel teli kihívástól. Tehát amikor 1920-ban a brazil nemzeti könyvtárban egy Roposo nevű portugál utazó 1753-as beszámolóját olvasta, amelyek a dzsungel mélyén fekvő ősi, igen kiterjedt, fallal megerősített, az ókori görög városokra emlékeztető településről értekeztek, elhatározta, hogy megkeresi. Bár a Mato Grosso-régió mélye valóban ismeretlen volt még, a legtöbb régész már akkor is elképzelhetetlennek tartotta, hogy ekkora városok rejtőzhettek a dzsungel közepén mindentől zavartatva.

Percy Harrison Fawcett

Az Amazonas jelentős része a mai napig nincs pontosan feltérképezve. Pontosan el lehet képzelni, milyen nehézségekkel kerülhetett szembe az ember az 1920-as évek közepén, miközben egy elveszett települést keresett a dzsungel közepén. Fawcett azonban bízott benne, hogy az őserdő bennszülötteivel kialakított jó kapcsolatai, diplomáciai- és nyelvérzéke, valamint még Marokkóban szerzett térképészeti tapasztalatai, illetve 1906 és 1924 között hét dél-amerikai expedíciója során szerzett élményei segíteni fogják út közben.

Első kísérlete, 1920-ban kudarccal zárult. Teherhordó állata megsérült, így le kellett lőnie. Ő maga pedig lázas lett, és épphogy csak vissza tudott térni a civilizációba. Londoni befektetői csoportok anyagi támogatásának köszönhetően öt évvel később ismét megkísérelhette a lehetetlent. Ekkor már saját fiát, a 22 éves Jacket és annak barátját, Raleigh Rimellt is magával vitte. Úgy számolt, hogy mivel csupán három fős a társaság (amelyet a két brazil teherhordó csupán egy darabig kísért el), az utazás könnyed lesz, és az esetlegesen nem túl barátságos törzsek elől is könnyebb lesz elbújni, illetve területeiket kikerülni.

A trió 1925 áprilisában hagyta el a brazil Cuiabá városát, az Amazonas belseje felé tartó út legutolsó civilizációs bástyáját. Feleségének május 29-én (az egyik brazil szolgával) küldött leveléből kiderült, hogy elérték az egyik 1920-as expedícióbeli táborhelyét. Az ekkor már 58 éves Fawcett a helyet „Dead Horse Campnek” nevezte el, ugyanis öt évvel korábban ott kellett agyonlőnie szegény párát. Üzenetében megnyugtatta az asszonyt, hogy minden a terveik szerint halad, már átkeltek a Felső-Xingun, az Amazonas egyik mellékágán, és hogy úgy véli, a siker kapujában állnak. Ám arról is szólt, hogy fia barátjának lábát gennyes fekélyek borítják és hogy mennyire le van gyengülve a fiatal szervezete. Ez volt az utolsó levél, amely tőle érkezett.

Az amazonasi őserdő

Hónapok teltek el úgy, hogy semmi hír nem érkezett a három kalandorról. Két év után több mentőcsapatot is küldtek utánuk (többek között másik fia, Brian is apja és testvére nyomába eredt), ám egyiknek sem sikerült kiderítenie, mégis mi történt velük, vagy hogy hová tűntek el. Ráadásul a keresőcsapatok tagjai közül is számos ember veszett oda. Percy Fawcett és két társa egyszerűen felszívódtak a dzsungelben. A legésszerűbb magyarázat az lenne, hogy a három felfedező egy ellenséges törzs kezére került, akik kivégezték őket. Az egyik elmélet szerint a Kululene-folyó közelében egy megsértett törzsfő ölette meg őket. A Fawcett életéről készült, „Z elveszett városa” című film is ezt az elméletet propagálta, ugyanis a főhős számos alkalommal jegyezte meg, hogy a kívülálló felé a helyi törzsek igencsak erőszakos magatartást tanúsítottak. Ugyanakkor az is megjegyzendő, hogy Fawcett mindig kínosan ügyelt arra, hogy jó kapcsolatban legyen a törzstagokkal, ugyanis tudta: az élete múlhat ettől.

A kalapo törzs egyik szájhagyomány útján terjedő története három fehér emberről szól, egy idősebbről és két fiatalabbról, akik a területükre érkeztek, ám kivégezték őket, mert tiszteletlenül beszéltek néhány gyermekkel. Egy 2005-ös kutatás utánajárt, hogy a kalapók valójában (legalábbis az utódaik elmondása szerint) nem bántották a három európait, sőt figyelmeztették őket, hogy vadabb indiánok élnek abban az irányban, ahová készültek. Miután elhagyták táborukat, még öt napig látták tábortüzeik füstjét.

Semmilyen egyértelmű bizonyíték nem áll a rendelkezésünkre, ami akár csak sejtetné, hogy mi történt a kis csoport tagjaival. Percy Fawcett és társai El Dorado mítoszának újabb áldozataivá váltak.