A kívülálló csak a szélsőségeket: a nyomort vagy az operettbe illő idillt veszi észre. Pedig az örökké megújuló tanyavilág sokféle lehet.

 

 

Egészen betakarja az égbolt a tájat, kilométereken keresztül akadálytalanul szalad a szél. Ezen a vidéken a szabadság rabul ejt – minden sejtjében azt érzi az ember, hogy szabad.

„Lehet, hogy hülyének néznek, de ha istentelen hideg van vagy ömlik az eső, én akkor is szeretek itt, mert szabad lehetek” – fejtegeti kalauzunk, Kulik István. Az ország egyetlen tanyapostása lovas kocsijával járja a gátéri világot. Hogyne hinnénk neki, hisz ezt halljuk itt a legtöbbször: a tanyavilágban szabad az ember.

Mi még a kora reggeli indulástól kókadozunk, István már széthordta a falubelieknek a postát. Hajnali ötkor kel, megeteti a jószágot: malacot, tehenet, kecskét, lovat. Utóbbiak között Katit, az éjsötét nóniuszt. A ló sötétzöld postakocsiba fogva álldogál az udvaron, almát rágcsál.

István 27 esztendővel ezelőtt lett postás.

Ma hatvanegy tanya, 76 kilométernyi körzet tartozik hozzá. Magas havon-vízen csak lóval lehet áthajtani – a tanyák sarába még a modern, mindentudó városi terepjáró is beragad. István szerint ezért maradhattak szolgálatban: a küldemény nem várhat. „Nyáron 30 fok hőség, télen 30 fok hideg, rosszak az utak, problémás a biztonság. De van az embernek jobb keze, van az embernek bal keze; minden munkának két oldala van.”

Fejben rajzolt térkép szerint haladunk. Amott a tanyai iskola, mutatja István, 1975-ben bezárt. Arra egy olasz gazdálkodik, tehenei vannak. Ott egy magányos néni élt, húsz évig hordta neki a tejet, gyógyszert. Az asszony megzavarodott, a rokonokra is baltával támadt; ő be mert menni hozzá. Ujjával a fák felé bök – csak sejteni az „öreg legény” tanyáját, akit a rendőr talált meg holtan. István sorolja azokat, akik szüleiktől örökölték a tanyát, és most tengődnek. „Legalább kimoshatnák a ruhát unalmukban. Semmi életcéljuk.” István az évek során többet megtudott az itteniekről, mint saját anyjuk vagy gyóntatójuk. Nem leskelődik, nem kutakodik. Lát, és ahol tud, segít.

A leszázalékolt, fiával élő Kati csalódott: nem a nyugdíja jött. A kopott bőrtáska valaha levéltől, napilaptól dagadt; most csak reklámújság megszámla kerül elő belőle. Ha István nem volna, nem járna télen Kati felé senki – talán nyáron se.
Amikor még nem voltak ilyen enyhék a telek, István lóháton jött, a levelek mellett ételt is vitt a magányos tanyaiaknak. Várják, szükség van rá, családtagként kezelik. Ha kell, gázpalackot cserél, malacot herél, tehenet ellet. Ahogy mondja, kicsi korától fogva „belenyőtt” ebbe – lágyan, ízesen ejti a szavakat. Az ország más külterületein ma már „támpontos” a kézbesítés, az ott lakók minden nap elgyalogolnak a ládáig, jött-e vajon valami. István viszont nem csupán levelet jelent, de emberi melegséget is: arcot, hangot, törődést.

Istvánnal jutunk el Ica nénihez, akinél trópusi kert virul az Alföld közepén. „Olyan vagyok, mint a vakondok: örökké túrok. Sokat dolgozok, hogy szépség legyen itt.” A verőfényben, hőségben is odakinn kapál. Mindig tanyán lakott, nem akar beköltözni a faluba, városban sem akar élni, mert ott „borzong”. A régi magtár most raktár: ott áll a kabriósított Trabant, azzal szállítják a kukoricát. Kati, a ló, ismeri az utat, magától kanyarodik. Egyszer 3 ezer eurót kínáltak érte, de István nem adja semmi pénzért. Befordulunk: itt él a 34 éves Sós Karcsi.  Mozgássérülten született, deréktól lefelé érzéketlen, béna. Családtagjai már nem élnek, egyedül lakik. „Mindent meg tud csinálni! El se tudja maga azt képzelni!” – néz rám feddőn István, mielőtt még rosszat kérdeznék. Tanyán élő embert nem illik arról faggatni, hogy mit tud, mit nem tud. Amit nem tud, azzal is megbirkózik.

Karcsiék épp az eperfák alatt szorgoskodnak, szüretelnek a „pálinkafáról”, ahogy itt mondják. A pálinka kivált akkor fogy jól, amikor Karcsi habpartit rendez fáklyafényben, csillagok alatt: „Fölfújja a medencét, két liter habfürdő bele, azt hadd szóljon!” Karcsi utazik is a barátaival, diszkóba jár, székestül pörög a parketten. Azt meséli, pipec tanya volt ez régen, mintagazdaság. Itt nőtt föl, ide kötik az emlékei. „Nem elit ház, de alakul.” Nemrég cserélte az ablakokat. Neki minden sokkal nehezebb. Majd négy évig dolgozott a faluban egy csökkent munkaképességűeket alkalmazó cégnél, ám a vállalkozás végül csődbe ment.

Fölkászálódunk a bakra, rákanyarodunk a hazaútra. Delet harangoznak, a nap fele még hátravan. Megáll az idő, aztán újraindul, de komótosabban. Lassítja a kocsit a homokos út, és lassulunk belül mi is: csak így kerülhetünk közel a tanyavilághoz. Habos felhők, nefelejcskék ég, pipacs pettyezte szőke búzamezők. Meszelt falú vályogház, körülötte nyárfák, előtte puli hever.

Ez a puszta, a magyar virtus romantikája, a szabadságukat mindennél többre becsülő rebellisek otthona. A másik kép: reménytelenség, szegénység, magány, megszürkült falak, úttalan utak, egykor virágzó, mára pusztulásra ítélt gazdaság. Távol az iskolától, várostól nincs jövő; a fiatalok elmenekülnek.

A szláv eredetű tanya szó halászatra elhatárolt területet jelent; a 19. század közepéig szállásnak nevezték a puszta emberének határbeli hajlékát, írja a Magyar Tudományos Akadémia 2005-ben kiadott Tanyakutatása. A tanya mindenütt alkalmazkodott a talaj adottságaihoz, a vizek határaihoz: a Homokhátságon a dűlőúthoz hosszabbrövidebb bejáróval kapcsolódó szabálytalan szórványokat látni, Békés tanyasorai falusi utcákra, a Nyírség bokortanyái kis falvakra emlékeztetnek.

Az 1940-es évek végén még több mint egymillióan éltek tanyákon, 1945 és 1948 között közel nyolcvanezer új tanya épült. Áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen világuk azonban rendszerfüggetlenül idegesítette az államhatalmat. Megannyi elvetélt községesítési kísérlet után, a szocializmus éveiben a tanyaiakat fölszippantotta a gyáripar meg a téesz; az 1990-es évek elejére kétszázezren maradtak. Aztán a rendszerváltás után a mezőgazdasági vállalkozások új életet leheltek a tanyavilágba; seregestül települtek vidékre, akik nem kaptak munkát a városban.

A tanyák társadalmát ma a tősgyökeresek és az őstermelők mellett kiköltözők, vállalkozók, külföldiek színesítik.Élénkzöld ház virít ki a fák sötétjéből. A százéves nyársapáti tanya kertjében tizenkét táblás napkollektor. A 17 éves Kiss Tamara nem akarta az áramot, anélkül szokott itt meg. „Nem lesz már olyan, mint gyertyafénynél. Majd átállok.” Zárkózott, szótlan. Nővére, Klaudia beszédesebb, viccelődik: „Majd nem fújod, kapcsolod. Ennyi.”

Kiss Lászlóné Kati 34 éve költözött ide Nagykőrösről a férjével és a három lányukkal. Mindig vágyott a tanyavilágba. Szült még két fiút, aztán a férje elhagyta; Tamara és Klaudia az új párjától lett. Most hármasban élnek idekint. Eleinte akadt disznó, tehén, ló, birka; ám akkor volt férfikéz is. Kati kapott az élettől, de mindig fölállt. „Van Gergely Róbertnek egy régi száma, a Csakazértis. Megfogadtam, bármi lesz, csakazértis talpon maradok!” Nem, nem ül le, mondja, nem fáradt. „Ha bemegyek a fiaimhoz Kőrösre, börtönben érzem magam. Innen csak a halottaskocsi vihet el.” Annyijuk van, amennyi kell.

A pénztárcájához igazítja az életüket: a keveset is be lehet osztani, a sokat is el lehet költeni. Tamara és Klaudia sem vágyik el. „Be se lehetne tuszkolni őket a városba. Ebben a paraszti munkában érzik jól magukat.” Tamara rossz tanuló volt, Kati nem akarta kényszeríteni. Klaudia utálta a kollégiumi bezártságot. A bátyja ment érte, mert öngyilkos akart lenni. „A városban úgy volt, hogy voltak a tanyaiak meg voltak az úri módúak. Piszkáltak mindig, elegem lett. Állatokkal akartam foglalkozni, de a közelben nem volt lehetőség” – meséli Klaudia. Itt van állat elég. A nap hajnali négy táján indul, a kakasok mellett nem kell ébresztőóra. Kati első dolga, hogy bekapcsolja a rádiót, meghallgatja a híreket. Ami húsra, zöldségre szükségük van, a tanya körül megtermelik. Orvost alig látnak, télen jó a hagyma, a kamillatea. Kati biztonságban érzi magát, a faluban jobban félne a betörőktől.

Először bizalmatlanul nézték a nyírségi bokortanyákon a Móricz Zsigmond Könyvtár buszát. „Kenyeret hoztak? Ezt a kocka sört vigyék már át a Vajdabokorra! Húst árulnak?” A következő héten már beiratkozók is akadtak, a harmadikon, bár esett, kis csapat várt a ozgókönyvtárra.

Keddtől szombatig járja a könyvtárbusz Nyíregyháza környékét, másfél órát áll egyegy helyen. Van gyerek, aki a buszban olvas bele először könyvbe. Ilyenkor érzik Szász Péterék: nem hiába jöttek. A legkeresettebbek a krimik, a romantikus regények, a szakácskönyvek. Dinós és lovas könyv, nyelvkönyv, pszichológia, ezotéria… Az egyetlen gond, hogy a busz napközben üzemel, amikor sokan még a földeken dolgoznak.

Lecsókolbász, kenyér, patkányméreg: ez ma a bevásárlólista. Néző Ferenc tanyagondnok már az utolsó kört futja. Kétezren lakják a Balkány körüli tanyákat 30 négyzetkilométeren. Sokan vezetékes víz nélkül vannak, fával fűtenek; az áramot már mindenhova bevitték. Messze a bolt, az orvos, de az épkézláb tanyainak is nehéz bejutnia a városba: busz ritkán jár, a földúton hamar utoléri az embert a rossz idő. Régen az önkormányzat tartotta fenn, most a református egyházközség felügyeli a szolgálatot. Három gondnok járja a területet: év közben hatkor indulnak, óvodába, iskolába, buszhoz viszik a  gyerekeket.

Feri tizenkét tanyáról harminc gyereket szed össze. Az ő területe a legnagyobb: tizenhét tanya nap mint nap, 21 éve. Ki a háza előtt várja, kihez ő megy be: fölfordított vödör jelzi, ahol a segítségét kérik. Receptet írat, gyógyszert vált ki, vizet hord, tápot és mobilfeltöltő kártyát vesz, beteget visz orvoshoz, hivatali ügyet intéz, gázpalackot cserél, sparherdet reparál. Délben megtölti ételhordóval a kisbusz farát, megint nekiindul. Van, hogy a mentők hívják, hol találják ezt meg ezt a házat. A sok kis úton könnyű eltévedni. A tanyai zárkózott fajta, nem szeret segítséget kérni. Nagy tisztesség Feriéknek, hogy az emberek rájuk bízzák a pénzüket, a gondjaikat. „Látunk mi mindent, de van, amiről nem kell tudnunk.”

Volt ott állomás és bakter, egy időben mégis csak hajnalban meg késő este állt meg a vonat Bicerén. Mari felhívta a máv-ot: hogyan jussanak el iskolába, munkába, orvoshoz? Kérdezték, mikorraszeretne vonatot. Mari kért reggelit, délelőttit, délutánit – azóta ez is, az is megáll Bicerén. Valastyánné Mari rokonai, barátai nem értették, hogy lesz valaki önszántából tanyai. Kérdezték, mit ígért a férje, hogy kiment vele. Pedig jöttek volna hamarabb is, csak a gyerekek miatt maradtak Kiskőrösön. Mari panelbe, Pali viszont tanyán született. Hét éve jöttek, úgy érzik, befogadták őket. „Ha kérnek, nem mondunk nemet.” Disznóvágáskor, pálinkafőzéskor kóstolót visznek, kölcsönadják a bútort. Vigyázni kell a jó viszonyra, mert a szükségben kevesen tudnak segíteni.

Pali mintha mindig ezt az életet élte volna. Kutat ásott, kemencét épített. A kakasherélés föladta a leckét: az állatorvos nem vállalta, mondván: nem tanulta az egyetemen, faluhelyen régen az öregasszonyok csinálták. A bikával is így járt, meséli Pali fejcsóválva. „Aki így él, annak tudnia kell a dolgok sorát, győznie kell erővel. A jószágnak nincs vasárnap, ünnepnap. Az a jó, hogy van társam. Marival mi egymás szerencséje vagyunk.” Mari Sarkadon tanít, Pali Békéscsabán tisztviselő, másodállásban turistákat visz Gyulán a fogatával.

Munka előtt enni ad a jószágnak, télen a kazánt is megrakja. Amikor hazaér, első útja az állatokhoz vezet. Bejárnak a városba táncolni, úszni, és mielőtt beindul a nyári menet, külföldre utaznak. Télen is van munka, de lelassul a világ. Este filmet néznek, zenét hallgatnak, beszélgetnek, Pali varr. Pali Kondoroson volt tanyai gyerek. „Akkor még minden másképpen volt – hallom tőle is a tanyán gyakran visszaköszönő mondatot. – Senkit se érdekelt, esik-e vagy fúj. Szeretet volt, hát minden volt.” Megvolt a rendje is mindennek: „Lehetett hülyének lenni, de aki hülye volt, nem vitte semmire. Nem közösítették ki, csak legyintettek rá.” És mi a jövő? „Nem tervezek. Hatvanévesen már se nőről, se tanyáról nem ábrándozol. Nekünk itt nagyon jó életünk van.”

Sokat esett, vizes még a föld, nem lehet dolgozni. A 78 éves Kökényné Kató néni és a 81.-et taposó Jani bácsi pihen. A répa, a paradicsom, a hagyma már kibújt; a „macskapöcsű” paprika még nem. Malacot már nem tartanak: nem bírják, különösen Jani agyvérzése óta. „Csináljuk, amíg föl nem bukunk. Nehéz hajolnom, mászva meg nem bírja a térgyem. De nincsen evvel baj. Mindent megcsinálok én, csak  fűrészelni ne kelljen.” Kató néni harmincévesen jött a bicerei házba. Jani bácsi húsz éve költözött ide. A férfi lassan, nyújtva ejti a szavakat. „Kettévágtak” – mutatja mellén a heget. De azért kapálja ám a kukoricát.

Ezzel a sebbel?! „Többször felvágták a hasát, jó, hogy az izéjét nem vágták le” – zárja le a témát Kató néni. Jani postás volt, akárcsak Kató férje, aki „elitta az eszét, megfojtotta a rák”. Az első szobában élnek, ott az ágy, tévé, tűzhely. A nagyobb szobát nehéz fűteni, az a raktár. Onnan hozza ki az asszony hímzett falvédőit. A Jóistent arra kérem, józan férjet adjon nékem.

Meg: Az én uram csak a vizet issza, nem siratom lányságomat vissza! Arcunkat látva megkérdezi: Pesten nincs ilyen? Melegben, nagy munka után Kató néni nem főz: van löncshús. Csoki és tészta is van, Jani bácsi cukorbeteg, neki kell szükség esetére. Az inzulint a kútban tartják, mivel nincs áram; az akkumulátort meg a zseblámpát a szomszédok töltik. Napkollektort nem akartak, Kató azt hallotta, fölrobbanhat. A tanyájukat a városi unokák öröklik majd – ki tudja, mit kezdenek vele.

A bio pipacs tanyán Arnoldné Óré Zsuzsanna esti összejövetelt szervez. Fáradt kismamát lepnek meg fürdővel, vacsorával. „Külön-külön amolyan csodabogarak lennénk, de van egy csapatunk, a Szeri Ökotanyák Szövetsége, a szösz” – meséli. Ökoszemléletűek, fenntartható módon élnek. Náluk az önellátás pontosan azt jelenti, amit száz éve jelentett. A maguk közösségén belül teljesen önellátóak, mindent egymással cserélnek: kenyerükért, juhsajtjukért Zsuzsáék tejet, kecskesajtot, hagymát, gyümölcsöt, mézet, gabonát kapnak.

Zsuzsa és férje 11 éve érkeztek Pusztaszerre. Jörg jól keresett, géplakatos volt Németországban, de otthagyta állását, beállt egy ökogazda mellé, az ott tanultakat hasznosítja itt. Térdig érő hóban jöttek ki először, alig valamit láttak, de az érzésre ma is emlékeznek: ez az! Felújítottak, bővítettek; ma közel hat hektár földjük van, víztisztítójuk, napkollektoruk, meleg vizük, mosógépük, hűtőjük és tűzhelyük. Régi és új együtt; a lényeg, hogy környezetbarát legyen és energiatakarékos. A 10 éves Máté és a 7 éves Sára már ide születtek. Ha úgy hozza az élet, hogy elkerülnek innen, Zsuzsa nem szeretné, ha gond lenne számukra városban létezni. Jó, hogy másba nőnek bele, de tudniuk kell, hogy sokaknak nem ez a „normális” élet.

Nekik élmény a fehér kenyér, a palackos víz. Nem néznek tévét, nem esznek csipszet, hamburgert, édességből is csak keveset: nem szeretik. Pusztaszerre járnak iskolába, napi négy kilométert bicikliznek. A tanyáról jött gyerek városban sem lesz kevesebb; ha mégsem jó ott neki, visszaköltözhet a tanyára, ahol megszokott, magyarázza Zsuzsa. Amúgy minek is kívánkozna el: gyerektársaság, állat, növény, napsütés – minden van itt. Önkéntesek is ezért járnak hozzájuk a világból. Segítenek a munkában, cserébe kosztot-kvártélyt kapnak, kitanulják az ökogazdálkodást. Ha idősek lesznek, ők is önkéntesnek állnak majd, teszi még hozzá Zsuzsa: elutaznak fügét, mandarint szedni – fölfedezik a világot.

Sanyikának bud spencer a kedvence. „Egész nap ki sem bújik, enni se eszik, csak tévézik” – meséli édesanyja, Székely Angéla. A kisfiú télen még gyertyafénynél tanult. Azóta lett napkollektoruk, 2000 kilowattot ad, a hűtőt, a mosógépet, a számítógépet, a televíziót, sőt a fejőgépet is elviszi.  Ha rossz az idő, se maradnak áram nélkül: van aggregátoruk. Angéla eddig nyáron minden este bevásárolt, főzött, mert nem tudták eltartani az ételt. Most berakja a hűtőbe, több napra megvan a vacsora. Élettársa, Péter a mosást kerüli, de amúgy segít.

Főzni is tud: asszonyfogósat, finomat. Lassan kétszáz éves Gallaiék tanyája, öregek a gerendák, egyik oldalán megroggyant a fal, újra kéne rakni. Bővíteni kellene a házat, fürdőszobát építeni, de nincs miből. A napszámból nem futja, állandó munkát nem talál a fiatal pár. Sanyika jól tanul, ezért ha vágyik valamire, Angéla általában kigazdálkodja az árát, hiába élnek szűkösen. Így lett a tanyán tyúk, nyúl, és csüngő hasú malac – olyan harapós, hogy beválna házőrzőnek. A hazaúton benézünk Kiss Katiékhoz. Tamara, aki úgy tiltakozott a napkollektor ellen, a tévét nézi. Mióta van áram náluk, ő mos a géppel. „Nem tudom, ki találta ki ezt a holmit, de áldom az eszem, hogy hagytam magam rábeszélni” – lelkendezik Kati. Az első tévézés éjfélig tartott. Két új készülékük is van már. Az akkumulátoros, régi Junoszty tévé elfeledve, a sarokban pihen.

Írta: Iván Viktória
Fényképezte: Stiller Ákos

Stiller Ákos, a 72. Pictures of the Year sajtófotóversenyének képriport kategóriájában a tanyáról szóló fotóival első díjat nyert..