1775 óta sok-sok esküvő helyszíne volt a felvidéki felsővámosi katolikus templom. Az esküvői és a lakodalmi szertartások mellé, vallási rítusok, népszokások, hagyományok társulnak.

Fotó: Csibrányi Zoltán

Itt ez a kis csallóközi falu, Felsővámos – mára elhagyott, sőt lassan feledésbe merülő – idevágó szokásait elevenítem fel; szembeállítva néhány mai divatos irányzattal.

A múlt században úgy a 70-es évek közepéig a lakodalmakat, idő-és pénztakarékossági szempontokat figyelembe véve tartották. A lakodalmi sátrat, pontosabban a sátortetőt a lányos ház udvarán állították fel (időben később már a kultúrházban rendezték a lagzikat). A sátortetőt alátámasztó faanyagot a falut övező erdőkből szerezték be, úgy mondták: a férfiak elmentek „erdőlleni” – ennek értelmében a család férfitagjai megkérdezték az erdészt, éppen melyik fát lehet kivágni, amiért természetesen fizettek. Ezt a falu egyik mai idős lakója, a 85 esztendős Fűzék Karolina néni is megerősítette. Mint elmesélte: „A faanyagot az erdész annak adta ingyen, aki neki dolgozott. A többi embernek meg kellett fizetni és csak olyan fát vághattak ki, amire engedélyt kapott.”

A rokonság nőtagjai akár már egy héttel a lakodalom előtt elkezdték sütni a süteményeket, a vendégek meg egy nappal a lakodalom előtt hozták a tortákat; és esetenként a szárnyashúst is. Ismét Karolina néni visszaemlékezései szerint a szegényebbek nemritkán csak „túrós rétest készítettek, fonott kalácsot és pereceket, ebből osztottak a leselkedő népek között”. Lám, a kis pénz sem akadálya az odafigyelésnek, gondoskodásnak. Az esküvő napján, miként ma is, minden szülő igyekszik gyereke kedvére-boldogságára tenni, megadni a lehetőség szerinti legszebb módját a nagy eseménynek. Ez akkoriban nemritkán abban merült ki, mondja Karolina néni, hogy nem gyalog, hanem „lovaskocsin mentek a templomhoz”.

A nagy nap menetrendjét a vőfély tartotta kézben, aki jobbára a házasulandó felek családjainak egyik tagja vagy barátja volt. Manapság van, ahol ilyet nem kérnek, esküvőszervezőt ellenben igen. Bár a kettőnek messze nem azonos a szerepköre és vállalása, kettejük közül az előbbi inkább az esemény rendjéért és a vidámságáért volt felelős, utóbbi pedig elvileg szinte minden teendő súlyától megszabadítja a szülőket. A vőfély régen, a rokoni vagy baráti kapocs mentén jelképes fizetséget kapott, vagy még ennyit sem. A szertartás után az emberek a finom illatokkal csalogató lányos házi sátorhoz vonultak, ahol a tánc, a vacsora, a mulatozás – mint napjainkban – hajnalig tartott. Karolina néni úgy meséli, a „vendégek érkezése után volt az uzsonna, általában disznót vágtak a lakodalomra. Így aztán volt hurka, pecsenye. Vacsorára tyúkhúsleves, fasírt, rántott hús rizzsel és savanyúsággal. Hajnaltájt savanyú káposztás ételt ettek. És abban az időben inkább bort ittak.” A csípőringató táncoláshoz a zenét, a csárdásokat, és persze a magyar nótákat annakidején vásárúti cigányzenészek szolgáltatták – és nem ám szintetizátoros, autómitizált műzene volt, hanem valódi, élőben játszott muzsika.

Néhai nagymamámtól tudok két érdekes szokásról, ami a lagzi végén zajlott. Noha nem a friss házasokat, hanem a kiszolgáló személyzetet szolgálta, akkor is érdekes. A lagzit végigdolgozó szakácsnők, felszolgálók vezetője hajnaltájban eljátszotta, hogy megvágta, vagy leforrázta a kezét, bekötötte, úgy ment ki - sírást imitálva - a vendégség közé azzal, hogy megsérült, és hosszú ideig nem fog tudni dolgozni, így gyűjtve pénzt arra az időre, amíg nem tud munkát vállalni – ez a színjáték adta a szakácsnők kifizetésének a hátterét.

Megjegyzem, hasonló szokás nem csak itt dívott, mert például a Lévai járásbeli Ipolyvisken is emlékeznek e szokásra. Felsővámoshoz visszatérve a zenészek, ugyancsak reggel felé, nemritkán eltemették a nagybőgőt, valójában egy fehér asztalterítővel letakarták (nem keverendő össze a farsangvégi bőgőtemetéssel), és sírásban törtek ki fölötte, hogy most mivel fognak dolgozni – ők e képletes temetéssel kalapozták össze a fizetségüket. Mindezek tulajdonképpen a násznép szórakoztatására is voltak.