Megrendülten tudatjuk, hogy súlyos betegségben meghalt Miklóssy Endre író, filozófus, építészmérnök, az Élőlánc Magyarországért Ökopárt alapító tagja, a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium nyugalmazott főtanácsosa, településfejlesztési egyetemi oktató. Űzd el bár vasvillával a természetet, az mégis visszatér!

December 31-én ímélküldemény érkezett e kísérő szavakkal: Bajelhárító jóslatok? Miklóssy Endre. 
A minap rezdült ide a hír: Bandi meghalt. Tizenkilencedikén. Hittük már: hosszú tusájából lábra állva – sokszor közöljük még majd eredeti, mély futamait. Műhelyünk hű barátját veszítettük el. Új esztendőt köszöntő írásával búcsúzunk. Nem lehetett, fájdalom, tovább a bajt hárítani. (naputonline.hu szerkesztőség)

Az 1942-ben Bercelen született elsősorban író, építész, városfejlesztőre a  Természet, rend, szabadság c. írásával emlékezünk.

- Naturam expellas furca, tamen recurrit. Hajdan, a klasszikus művelődés békebeli korszakában, efféle latin közmondásokra való hivatkozás alakította nagy részben a köznapi életet is: Űzd el bár vasvillával a természetet, az mégis visszatér! A mai közfelfogás az efféle mondásokat lapos közhelyeknek tartja, mivelhogy ezek helyét úgymond egzakt ismeretek foglalták el, amiknek az összességét Tudománynak nevezzük. Pontosabban: tudományoknak. Mert van fiziológia, mikrobiológia, genetika, közgazdaságtan, szociológia, politológia és így tovább, felsorolni nem is érdemes őket, mert osztódással szaporodnak, akár az amőbák. És ezek szemlátomást egymás szavát is egyre kevésbé értik meg. De ha ez így van, akkor hogyan vált mindez egy olyan átfogó világmagyarázattá, ami alkalmasnak tűnt a mitológia és a metafizika felváltására? 

Ennek a megértése eléggé egyszerű. Mégiscsak van egy átfogónak elfogadott alap, ami még a felvilágosodás korából maradt ránk. Ez a fejlődés elve, ami a huszadik század során sokféle érdekes, és milliárdnyi ember életét alapjaiban – és többnyire nem is éppen az örömükre – felforgató hivatkozást jelentett, ámde korunkra a fogyasztás folyamatos és végtelen növekedésének az elvévé hiposztazálódott. Amivel úgymond már mindenki elégedett lehet. Ahhoz, hogy valami végtelenül növekedhessen, szükség van arra is, hogy amiben növekszik, az szintén végtelen legyen. 
Ámde végtelen-e a mi Földünk? 
És ha nem – ami nyilvánvaló –, akkor mi biztosítja ezt a végtelenséget? Magát a problémát valamelyest már látták az ipari forradalom kibontakozó korszakában is. Ekkor főleg erőforráshiányként foglalkoztak vele, mint Malthus az élelmiszer-termelés lineáris és a népességnövekedés exponenciális trendjének ellentmondásával, vagy mint az ipar fejlesztői a bányakincsek és főleg az energiahordozók kimerülésének a problémájával. Később úgy vélték azonban, hogy maga a haladás, benne az emberi értelem problémamegoldó képességének a végtelenségével, folyamatosan meg tudja oldani a nehézségeket. 
Jön például az agrártermelés innovációja, a zöld forradalom, vagy jön a végtelenül nagy atomenergia és így tovább. Voltak ugyan kételyek ezzel kapcsolatban, de megmaradtak a morgolódás szintjén – hiszen úgy tűnt, hogy a tudomány mindenhatóságát vonják kétségbe, tehát vagy reakciósak, vagy pedig gyengeelméjűek.

Donella Meadows 1970-ben ezt az egész közfelfogást alapjaiban változtatta meg a növekedés határairól szóló és tüstént világhírűvé vált művében. Mindaddig hihető volt az, hogy a problémák erőforrás-természetűek, amikkel az ember eddig is meg tudott birkózni, és nincs okunk feltenni, hogy a problémamegoldó képességeink a Tudomány előrehaladtával csökkennének. Ámde kiderült, hogy valami egészen másról van szó. A fizika nyelvén szólva ezek a problémák nem energia-, hanem entrópia-természetűek. Az entrópia az a természettudományos fogalom, amiben a fizika végül is utolért egy olyan ősrégi elvet, amivel az újkori természettudomány mit sem tudott kezdeni: a rendezettség elvét. És a mi esetünkben a baj oka éppen itt van: abban, hogy a fokozódó felhasználás maga az, ami megteremti a mind leküzdhetetlenebb zűrzavart. Ha már a termodinamika eljutott a rendezettség természettudományos fogalmáig, akkor nézzük meg, miféle általános, azaz strukturális tanulságokkal szolgál. Az egyik, hogy a rendezettség arányos a tömeggel, tehát nemcsak kvalitatív, hanem kvantitatív fogalom is. A másik, hogy a fenntartásának lehetősége a hőmérséklettől függ, vagyis a rendszer belső mozgásállapotától. Ahogy nő a mozgás intenzitása, úgy nő maga a rendezetlenség is. A tömeg növekedését általában azonosítják a népességrobbanással. Itt azonban máris zavar keletkezik a tudományágak között. A biológus az embert csupán az élet szövedékét alkotó sok faj egyikének tekinti, a közgazdász pedig az evilági cselekvés egyetlen céljának (Nathan Keyfitz). Az ellentét fel nem oldható értékválasztási problémának tűnhet.

A biológus szerint a kölcsönkamatok alapján kalkuláló gazdaság még egy-két nemzedéknyi állapotváltozást se tud figyelembe venni, holott az élő természet nem végtelenségig igénybe vehető erőforrás. Az a kérdés, hogy képes-e egy faj kivonni magát a bolygón uralkodó élet teljességéből. Ami furcsa, az az, hogy e kérdés végeredményképpen feltehető még a klasszikus közgazdaságtan nyelvén is, mivelhogy megfelel az erőforrások elméletének.

Kétféle közgazdaságtan van ma, ahogyan Herman Daly fogalmaz: a kremisztika, amely a tulajdon és vagyon olyan manipulálásával foglalkozik, amelynek célja a rövid távú monetáris csereérték maximálása a tulajdonos számára, valamint az oikonómia, (az eredeti görög szó háztartást jelent), amelynek a három sajátossága, hogy hosszabb távon gondolkodik, a költséget és a hasznot az egész közösség, nem pedig csupán a tranzakció résztvevői között mérlegeli, és a használati értékre, nem pedig a korlátlanul felhalmozható csereértékre koncentrál. A népességrobbanás, amit általában a bajok fő okának tekintenek, a történelem során eddig olyankor következett be, amikor hirtelen megugrott az agrárgazdasági eltartóképesség, mint például Hong Pi Ti szerint a 18. századi Kínában, ahol az új élelmiszernövények, mint a burgonya, lehetővé tették az eddig kizárólagos folyóvölgyi öntözés helyett a domboldalak művelését is. 

Korunk népességrobbanása azonban más összefüggésekre utal.

Nem a mezőgazdaság eltartóképessége ugrott meg ennyire – ami egyébiránt önszabályozó képességekkel is rendelkezik –, hanem a gazdaság korlátlan felhalmozóképessége. És ebben a globalizáció, vagyis az önszabályozó képességekkel rendelkező helyi rendszereket maga alá gyűrő világgazdasági rend játssza a meghatározó szerepet. A biológus itt az entrópiatörvényben foglaltakra hivatkozik: Kétszer annyi ember esetén kétszer annyi lesz az összes negatív és az összes pozitív hatás is (Nathan Keyfitz). A kremisztikára fölesküdött közgazdászok ezt vitatják, mondván, hogy a pozitív hatások a negatívakat ellensúlyozhatják. Itt azonban az entrópiatörvény második következményével találkozunk. Hiszen a hőmérséklet növekedésével, vagyis a folyamatok gyorsulásával önmagában véve is nőni kell a rendezetlenség tendenciájának. Illetőleg fokozódni az ezt elhárító erőfeszítésnek. A nemzetek gazdaságának ma használatos mérőszámába, a GDP-be, beleszámítják mindazt a költséget, amit kárelhárításra kell költeni. Előállhat az az abszurdum, hogy az olyan ország gazdagabb, ahol drága szennyvíztisztító telepeket kell építeni, mint az, ahol a víz nem szennyeződik, és ezért tisztítani se kell. Az árvíz, vagy a földrengés utáni helyreállítás is a gazdaságot növeli és így tovább… A mozgások gyorsulását a gazdaság kremisztikus alapjai okozzák, és az a technika – és a reá épülő szervezőkészség – teszi lehetővé, amelyre a közgazdaságtan és az őbenne bízók a gyógyítás eszközeként szoktak tekinteni. Logikus ellenvetés az eddigiek fényében H. Brooksé, aki szerint nem igazán világos, hogy a tudományt és a technikát az adaptációs egyenletnek melyik oldalán kell figyelembe venni. Nem túl okos dolog egyedül a tudományra bízni a gyors népességnövekedés, a pazarló erőforrás-felhasználás és az ártalmas emberi tevékenység által előidézett problémák megoldását – állapítja meg a Royal Society ajánlása is.

A tudományban láthatóan kevésbé bíznak azok, akik művelik, mint azok, akik csak kívülről csodálják. – mondja N. Keyfitz. De pontosabbá kell tennünk a dolgot. Mert akik itt a Tudomány végtelen lehetőségeiről beszélnek, azok nem a megoldást keresik valamilyen nyilvánvalóvá vált problémára, hanem a döntéseket óhajtják elhalasztani ki-tudja-mikorra, semmivel sem megalapozottabb módon annál, mintha a felhőkarcoló tetejéről lezuhanó ember a 30. emeletnél: azt mondaná eddig semmi bajom! Tudomány ugyan aggasztóan sokféle van ma már, mégis elég egyszerűen meg lehet fogalmazni a jövőnk érdekében szükséges és már ma is végrehajtható tennivalókat.
Íme például Wolfgang Sachs ajánlásai: 
1. A megújuló erőforrások használata nem lehet gyorsabb, mint a regenerálódásuk üteme.
2. A hulladéknövekedés nem haladhatja meg a természet abszorbeálási képességét.
3. A nem megújuló erőforrások használatát minimalizálni kell.
4. Az emberi beavatkozás ütemének egyensúlyban kell állnia az ökoszisztéma megújulási ütemével. 
Hangsúlyoznom kell, hogy ezek olyan evidenciák, amelyek megegyeznek mind a klasszikus közgazdaságtan, mind a hagyományos társadalmak önfenntartó képességének az alapjaival, hiszen a józan ész belátásával is megegyeznek. De ha így van, akkor hogyan kerülhettek a vereség mai pozíciójába? 

Híressé vált Garret Hardin példázata a közlegelőkről.

Ha mindenki korlátlanul hajthatja ki az állatait, akkor végül mindenki kiszámíthatóan rosszul jár, mert az eltartóképesség úgy csökken, hogy ezáltal csökkennek az egyéni hasznok is. Mégis egyre több állatot fog kihajtani, mert ha nem ezt teszi, akkor még rosszabbul jár. Az ilyen típusú problémák közé tartozik például a fegyverkezési verseny is. Ezek jellemzője az, hogy nincsen technikai megoldásuk. Csak szabályozási típusú megoldás van – ám itt egy másféle problémába ütközünk. Az önérdek korlátlan érvényesítése ugyan káosz és pusztulás a természet – és végső soron a részét képező ember – számára is, az önérdek külső korlátozása viszont diktatórikus kell legyen, így beszélnek ma már zöld fasizmusról. Egy közlegelő-használatot talán még egyszerű szabályozni. De ki, hogyan, milyen alapon döntsön az e típusba tartozó problémák közül a népességszaporodásról, az esőerdők kiirtásáról, a szén-dioxid-kibocsátásról, a grönlandi bálnák vadászatáról? És főleg, hogyan szankcionálhatók ezek a döntések?

Czeslav Milosz az Ulro országa című könyvében azt mondja, hogy ha a Világmindenséget nem tekintjük a Jóisten művének, akkor nem sok megoldás marad. Az ember ül és rágja a körmét, vagy fölcsap inkvizitornak, hogy a világot kellőképpen megszervezhesse. A káosz vagy terror dilemma tehát ebben az esetben nem oldható fel. (Tekinthetjük ezt a fölvetést akár egy újonnan felbukkant Isten-bizonyítéknak is…) A probléma alapja az, hogy ha a világnézet és a belőle fakadó cselekvés nem foglalja magába a belső szabályozást, akkor az csak külsőleg lehetséges. Így jöttek létre például a 20. század diktatúrái, és azért váltak szörnyetegekké, mert az alapjaik közül hiányzott valami, és ezt a hiányt pótolta a lényegükhöz ekképpen tartozó erőszak. A szabályozás, ami összefügg a lényegi renddel, hozzátartozik a világ fennmaradásához.

Az ember, a teremtett lények között egyedül van felruházva teremtőképességgel is, 5–10 millió éves múltra tekint vissza. 
Miért nem eredményezte ez a képessége, számos kártétel mellett is, olyan hosszú időn át a természet végpusztulásának a fenyegetését? Csak az újkori hazugság mondhatja, hogy azért, mert még kevés ember élt. Hiszen miért élt oly kevés ember? Azért, mert ennyinek volt helye a világban, és e tényt helyénvalóan fel is mérték az emberek és társadalmak. A rendnek ez az ismerete, beleértve elsősorban az ember alávetettségének, azaz korlátozott teremtőképességének az ismeretét, jelenti a kozmikus rendet. A régi kínaiak ekképpen különböztették meg egymástól a LI és a FA fogalmát, vagyis az emberi és a kozmikus törvényét. Hát ez omlott össze néhány száz évvel ezelőtt, az ember korlátlan teremtőképességébe vetett hit felbukkanásával. 
Mi is történt hát tulajdonképpen?
Az alakuló ökofilozófiának  a kiindulási pontja az, hogy az embert a nyugati gondolkodás káros – és téves – módon mintegy kiemelte a természetből, oktalanul fölébe helyezte, sőt szembeállította vele. Lynn White állítása szerint ez a kereszténységre vezethető vissza. A modern nyugati tudomány a keresztény teológia öntőformájában készült. Egyedül Assisi Szent Ferenc emelhető ki ebből a természet-ellenes világképből.
Theodor Roszak szerint meg egyenesen Platón világtagadó halál-filozófiája a felelős a történtekért. Az efféle, kétségtelen felelősségérzettől áthatott gondolkodók azonban több problémát vetnek föl, mint ahányra megoldást kínálnak: éppen az alaptényt nem érzékelik, vagyis a mintegy 300 évvel ezelőtt bekövetkezett robbanást. Hogy mi volt ennek az oka, netán egy sátáni kinyilatkoztatás-e a teremtett világ elpusztítására, mint Fernand Pessoa gondolja (A háromszázak összeesküvése), vagy pedig valami más, számunkra mindegy. Viszont az igazságnak tartozunk azzal, hogy ez az időszak nem volt egyéb, mint a kereszténység radikális kiszorulása az érdemi döntéshozatal motivációiból. Meggondolandó tehát, mennyiben szabad felelőssé tenni e döntésekért. A platóni idealizmus ugyan meghatározó az elvont eszmékre irányuló gondolkodásban, de ha belőle nőtt is ki a matematizált természettudomány, mégis csupán a torzulásaként értelmezhető. Annakelőtte, mint Fülep Lajos mondja, emberközpontú filozófia volt, és itt éppen ettől fosztották meg. Kétségkívül platonista viszont – a szónak nem hízelgő értelmében – az a megközelítési mód, amely egy két és fél ezer év előtti gondolkodót tesz felelőssé azért, amit ma művel az emberiség. (Még ha netán igaza volna is abban, amit állít, magyarázatra szoruló tény, hogy miért éppen most vezetett ökológiai krízishez, holott már eddig is épp elég ideje volt, hogy bajt csináljon.)

Hasonló félreértésből származik az ökofilozófiák azon állítása is, amelyben az embert állítják szembe a természettel. Amit a közgazdaságtan, vagy pontosabban a kremisztika kiindulási pontnak tekint, ha lehetőségként benne is van, mégis legfeljebb torzképe az embernek, olyasféle, mint amit Ferreri ábrázolt a Nagy zabálás című filmjében. A természettudományból úgy lesz materialista világnézet, hogy a saját peremfeltételeit, amikre módszertani megfontolásból támaszkodnia kell, igazolt tudományos tényeknek tekinti, és kiterjeszti a tudományágának a határain kívülre is. A legfontosabb ezek közül az értékmentesség axiómája, ami egy természettudományos kísérletben indokolt, de ha világnézeti alapnak tekintjük, abból nagy baj lehet. Ez a világszemlélet elvont ideákra épül, amelyekről még azt sem szabad megkérdezni, hogy jók-e – hiszen úgymond Világtények, mikkel nem lehet vitatkozni. Valójában pedig egy előzetesen felvett életfilozófiából származnak, melyeknek az alapja az emberről alkotott torzkép. Ezek közül eddig a legkárosabb a Darwin által felvetett létharc ideológiája volt, mert erre, mint tudományos tényre hivatkozik azóta is másfél évszázad minden háborúja és népirtása. (Holott maga az eszme mindössze korának elembertelenedő társadalmából lett kikövetkeztetve.) Ekképpen válik már a mi napjainkban új tudományos ténnyé Jacques Monod tézise a globális véletlenről – amihez képest ésszerű cselekvés nem lehetséges –, vagy Richard Dawkinsé az önző génekről, amelyek a mi számunkra a korláttalan önzést mint tudományos tényt sugallják.

A természettudománynak nevezett stúdiumok hajlamosak a bezárkózásra, ami ugyan részint igazolható, mert az adott tudományág módszertanával függ össze, de károssá válik a világmagyarázó elv szerepében. A 20. század mindenesetre alapvető csapásokat mért e felfogásra, elmosta a határokat például a fizika, a kémia, sőt a biológia között is, de a holisztikára, vagyis az egész-látásra még mindig gyanakvó szemmel tekint, mert nincsen hozzá módszertana. Ezért gyanús például James Lovelock Gaia-elmélete, mely szerint az egész Föld egységes, önszabályozó készséggel rendelkező lény. És noha emellett számos alig vitatható érvet hoz fel, tudományosan még mindig nem elfogadott, mint ahogyan Eugene Odum sem, az ökológiai rendszer fogalmával. Mindkét elmélet optimista a jövőt illetően. Odum szerint például korunk nyavalyái értelmezhetőek a fiatal rendszer fogalmával, a problémák növekedésizavar-szerűek, és szükségképpen átmennek majd az érett rendszer kiegyensúlyozottságába. Lovelock szerint pedig maga a Föld szabályoz, aminek az ember afféle idegrendszere.

De hát szabályozhat-e a Föld – minket?

A kérdésnek kétféle értelmezési lehetősége van. 
Az egyik, hogy van-e olyan tudatfölötti ereje a Földnek, amely az emberek szándékát és akaratát az ökológiai rendszer összérdekének megfelelően szabályozza? 
A másik, hogy fel tud-e lépni az ökológiai rendszert végzetesen megsebző hatásokkal szemben?

Az elsőt illetően nem indokolatlan a szkepszis. Lovelock maga 1979-es könyvében három dologtól óvott, idézi György Lajos, a sekély vizű szárazföldi talapzatok élővilágának a megbolygatásától, a környezetbe kibocsátott módosított génszerkezetű mikroorganizmusok kiszámíthatatlan hatásaitól és a forró égövi fajgazdag területek tönkretételétől. Folyik szépen mind a három… Öngyilkos akarna hát lenni a Föld az idegrendszere segítségével? Vagy pedig érvényre jut majd a másik szabályozás, és kiküszöböli a károkozót? A Biblia ismeri ezt az esetet is… Ezek az elméletek a módszertanukban gyökerező különbségük dacára is tudományosnak tekinthetők annyiban, hogy a megközelítési módjuk a modern természettudományéból származott, még magáé a nagy keresztény evolucionista Teilhard de Chardiné is.
Kettős kérdés merül fel velük kapcsolatban, a kisebbik a tudományos elfogadottság, ami ha jelenleg nem is maradéktalan, de kétségkívül javulhat. Más dolog, hogy sikerül-e át is formálniuk a tudomány szemléletét. (Ez még a kvantumelméletnek se sikerült.) Lehet, hogy Bertalanffy az összetett rendszerek tudományos elméletével segít majd ezen a problémán? De az alapvető kérdés mégiscsak az, hogy tudnak-e kapcsolódni a tradícióhoz. Mert a hatékonyságuk végső soron ezen fog eldőlni. Hiszen a megoldás, amiről láttuk, hogy kívülről és erőszakkal aligha lesz lehetséges vagy kívánatos, csak belső meggyőződésből fakadhat. György Lajos Alwyn K. Jonest idézi, aki szerint a gaiai állandósághoz szükséges szabályozók etikai és spirituális kötelékek. A kölcsönösség, egymásra hatás elvein alapuló jövő társadalomnak szüksége lesz arra, hogy feltámassza a régi közösségek bizonyos alakjait. Ezek a társadalmi formációk szüntethetik meg a hivatásosak által mindinkább ellenőrzött intézmények diktatúráját, ahogy a gépi rabszolgaság korának a fogalmát pontosítja Ivan Illich. Jungnak van egy érdekes észrevétele a tudatalatti működésével kapcsolatban: az, hogy mindennek létrejő benne az árnyéka. Az értékrend eltorzulásának a problémáiért a globalizáció folyamatai a felelősek, a Világész benne elrejtett gnosztikus gondolatával. És ellenükre alakul egy sajátságos összhang az egymástól igen különböző tradíciók képviselői között. Sorompóba lépett a Vatikán a világberendezkedés normalizálásáért – itt a tisztán ökológiai szempontok már a gazdaság sokasodó problémáinak a számbavételével is párosulnak. Több pápai enciklika foglalkozott e kérdésekkel (pl. Sollicitudo rei socialis), és közgazdasági nemzetközi vitafórumokat is kezdeményezett a gazdaság tévútjai ellen. Növekszik az érdeklődés

Assisi Szent Ferenc, a természet védőszentje, és a világ sokfélesége egységének a gondolatát hirdető olyan emberek, mint Thoreau, Tolsztoj, Gandhi, Albert Schweitzer iránt. Felfedezik az ökológiai gondolatot a keleti filozófiákban, buddhizmusban, taoizmusban és az ősi indián kultúrák hagyatékában. A természet kérdése a nagy vallások érdemi együttműködésével lassan ökumenikus tényezővé kezd válni. És erősödnek azok a törekvések is, amelyek az értéksemleges tudomány által elért eredményeket az értékismerő tradíciók gondolkodásával ötvözni próbálják, mint Prigogine és Schumacher, Skolimowski és a mélyökológia filozófusa, Arne Naess… György Lajos válogatásában részletes ismertetést kaphatunk ezekről. Elszakadás a földtől – így fogalmazza meg a baj fő okát Aldo Leopold. Nem a modern ember gondolkodásában, hanem a létezési módjában van tehát a hiba. A számára a föld csupán egy üres terület a városok között – és ha nem talál magának ott valami szórakozást, menten halálra unja magát. Aminek a nyilvánvaló következménye az értékzavar, vagyis a föld és a természet leértékelése.

Uram! Ön megfosztja a köpenyétől a földet, és pusztulását okozza. El fog pusztulni, mint ahogy a meztelen csecsemő is meghal, ha a tengerparton hagyják a déli napon. Vegye észre, hogy amit az ember hozott létre, romlásnak indul és záros határidőn belül eltűnik. De a természet, ha hagyják, időről időre újrateremti önmagát. Ne vigye végbe ezt az őrültséget, ne vegyen részt ebben az embertelenségben! Ezt a szózatot intézte Graham Iness a markoló vezetőjéhez, aki épp kidönteni készült azokat a fákat, amelyekhez ő hozzákötözte magát. Az efféle szónoklatok azért szoktak hatástalanok maradni, mert még ha meg is értik őket az emberek, így gondolkodnak: Ki vagyok én, hogy egy ilyen óriási folyamatot megállíthassak? És mit számít ez az egyetlen kis erdő? Valóban, felvilágosult eszme úgy hinni, hogy mindenki csak egy kis csavar a Nagy Világgépezetben. Csakhogy ilyen gépezet nincsen. Ez csak egy rögeszme, egy kollektívvá növekedett elmebaj. A megvalósításához az ember a maga teremtő mivoltánál fogva hozzákezdhet ugyan, de ennek az eredménye nem lehet más, mint a valóság elpusztítása. Ezzel szemben az emberről szóló ősi tanítások mindegyike szerint számít az, hogy mit csinál. Esetünkben a markoló kezelője magába szállt, visszavonult. Persze jött egy újabb markoló. Így a dolog, az előre látható végkifejlet szempontjából, mégiscsak céltalan volt. Csakhogy az ember, legyen bár mégoly eszmehívő, ösztönszerűen is védekezni szokott a testének a megcsonkítása ellen, még ha ez kilátástalannak ígérkezik is. És hogy hol végződik az ember teste? Ott, ahol ő úgy érzi… A közgazdaságtan határérték-elmélete szerint az utolsó ember teste valóban ott fog majd végződni, ahol az utolsó erdőé. 
(a cikkbeli hivatkozások: Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv, szerkesztette Lányi András. Osiris kiadó, Budapest, 2000. György Lajos: Vissza a kozmikus rendhez. Föld Napja Alapítvány, 2000.)
Forrás: Magyar Szemle.