Óriási bulit tart a vállalat a dolgozóinak. Családi nap. Rengeteg játék, gyermekprogram. Hatalmas programsátor, mellette egy kisebb mesesátor. A kettő között a „legjobb” lenni, ahol összetalálkozik a két hangerő, és megharcolnak a győzelemért… a közönség figyelméért.

Bömbölő hangszórók támadják a dobhártyákat, beszélgetni szinte lehetetlen, a tömegben felfedezni az ismerősöket még annál is nehezebb feladat.

A kicsi sátorba megyünk, meseműsort adnak az ifjaknak. A miniszínpadon épp a Hupikék törpikék viháncolnak, előttük a szőnyegen gyerekek üldögélnek. Teljes átéléssel figyelnek. A szájukat nyitva felejtik, és bámulnak csodálattal. Ők még hisznek a meséknek.

Ötéves kislányommal és hároméves kisfiammal közéjük telepedünk. A párom a nagy sátorban maradt, szerez innivalót. Sorbaáll az üdítőspult előtt. Menjetek nyugodtan, mindjárt követlek titeket! – mondta az imént, és mi mentünk. Most itt ülök a két gyerekkel meseországban.

Robi a színpadra kívánkozik, a törpök közé. Katicára nézek, elmélyülten figyel valamit, ami tőlünk nem messze vonta magára a tekintetét.

Olyan szép rózsaszínű masni van annak a kislánynak a hajában, és nekem úgy tetszik! Megkérem anyát, hogy vegyen nekem is olyat. Tetszenek a hupikék törpikék is, olyan viccesek, állandóan mókáznak. De az a gyönyörű szalag folyton ott libeg előttem, és muszáj sokszor odanéznem. Talán rá is feledkezem, mert amikor visszafordulok, hogy anyának is megmutatom, ő nincs sehol. És a kistesóm sem.

Felállok, és odavezetem Robit a színpadhoz, felemelem, és felrakom. A törpék azonnal közrefogják, Robi kacag boldogságában. Fél szememet rajta tartva megfordulok, hogy visszamenjek Katicához. Végigfuttatom a tekintetemet az első sorokon. Nincs ott. Rosszul emlékeznék? Keresem hátrébb, de ott sincs. Körbefordulok, az egész sátrat befogom a látómezőmbe, de sehol…

Biztos visszamentek apához, mert szomjasak. De engem miért hagytak itt? Elfelejtettek? Vagy nem hallottam meg, amikor anya szólt? Ajaj, akkor meg fog szidni, hogy nem mentem utána. 

Felpattanok a helyemről, és eliramodok arrafelé, ahol apát hagytuk. Villámgyorsan kiszaladok a sátorból, át a másikba, hogy utolérjem anyát, mielőtt észrevenné, hogy lemaradtam. Ahogy belépek, körülfog a tömeg. Nem látok semmit, mindenki nagyobb nálam. Nem bírom felfedezni sem anyát, sem apát. A sok felnőtt eltakar mindent. Cikázok a lábak között, senki nem törődik velem. 

Anya! Anya! – Először csak halkan szólongatom, de akkora ricsaj van, hogy még én magam sem hallom. Az a rengeteg ember mind beszélget valakivel, a gyerekek futkosnak, amíg el nem kapja őket az anyukájuk, vagy az apukájuk. A nagy színpadon szól a zene, de nagyon hangos, bántja a fülemet. Megpróbálom túlkiabálni. Anya! 

Bolyongok az asztalok között, és arra gondolok, hogy anya elveszett. Végre megtalálom azt a pultot, ahol apa kólát akart kérni nekünk. Sokan állnak sorba most is, de apa nincs ott! Kétszer is végigmentem mellettük, biztosan meglátom, ha ott van. Riadt szemekkel nézhetek, mert egy néni lehajol és meg akarja simogatni a fejemet. De én elhúzódok előle és elszaladok. Ijedtemben megint az asztalok közé futok, de azok is magasabbak nálam. Csak a közvetlenül előttem állókat látom, de nem ismerem egyiket sem. 

Jaj, az a rengeteg óriás, ahogy felnézek rájuk, valahogy összeborulnak a fejem felett, mint egy sátor. Félek. Még próbálom visszafojtani a sírást. Már nagylány vagyok, nem sírok! 

Csak úgy félek! Anya, apa, hol vagytok? – kiabálom. A torkom már fáj, a hangomat mégsem hallják. Sem anya, sem apa nem felel. Kibuggyannak az első könnycseppek, hiába akarom visszatartani. Már reszketek az erőlködéstől. Anya! Apa! 

Hátha azt hiszik, hogy ottmaradtam a törpéknél, és visszamentek értem? – jut eszembe. Gyorsan siklok a lábak mellett, bár már azt sem tudom, merre vannak a törpék. A zene elhallgat egy pillanatra, és ekkor meghallom a mesesátorból a hangokat. Azonnal arrafelé veszem az irányt. Kirohanok a nagyobbik sátorból, és megismerem a kicsit. Ott kell lennie anyának! Boldogan szaladok be. Könnyes szemekkel körbenézek, de nem látok jól. Öklömmel megdörzsölöm a szemeimet, szétkenem a könnyeket, de így sem látom anyát. 

Hátat fordítok a mesének és rohanok vissza. Ismét szól a zene, elnyomja a hangomat, kiáltásomat. Anya! Anya! 

Most már megállíthatatlanul ömlenek a könnyeim. Nagyon félek. Annyi ember van itt, mégsincs egy, aki ismer engem? Aki odavinne anyához, vagy apához? Beszélgetnek, esznek, isznak, nevetnek, de velem nem törődnek! Azt sem tudják, hogy nem látok tőlük messzire, nem látok, csak lábakat, köztük felismerhetetlen az anyukámé! Hogy fogom megtalálni? 

Elfáradtam. Már nem nézem, merre megyek, úgysem látok semmit, senkit. Egy hatalmas massza az embersereg körülöttem, és én láthatatlan vagyok köztük. Sírok, de nem látják, kiáltok, de nem hallják… befogom a fülem, hogy ne halljam a fülsiketítő muzsikát, az összemosódó beszédet… legszívesebben leülnék a földre, tenyerembe hajtanám a fejem és ordítanék. De nem merek. Nem merek egy helyben maradni, keresni kell a szüleimet. Már nincs erőm szaladni, csak vánszorgok, hüppögök, mert már sírni sem bírok. Ahhoz több levegő kellene, és már fogytán van nekem. 

Majdhogynem lehetetlen feladat volt ebben a zűrzavarban telefonálni. Hallottam a párom hangját, de nem értettem a szavait. Elnyomta a basszus dübörgése. Igyekeztem a feleségem mindig halk hangjára koncentrálni. Végre megértettem. Katica eltűnt. Azonnal otthagytam a sort, és körülnéztem. A távoli sarokban, a szemközti üdítőspultnál mintha… igen, Katica is épp olyan halvány rózsaszínű pólóban van. Eliramodtam a színfolt nyomába… 

Érzem, hogy két erős kar megragad… önkéntelenül menekülnék, de ismerős hang duruzsol a fülembe, közvetlen közelről, hogy áttöri a zsongást… és én megkönnyebbülten ölelem át apa nyakát, hozzábújok, az ingébe zokogok. Hiába csitít, már örömömben sírok…

Eliza Beth