A Vatikán évszázadokig eltűrte, hogy moldvai hívei nem tudnak gyónni, hogy Istenhez csak egy idegen nyelven dadogva beszélnek, hogy Románia janicsármódszerrel végezte a moldvai katolikus papok képzését. A Szentszék azonban nemcsak nemtörődömségével járult hozzá a a csángók nyelvcseréjének fölgyorsulásához: kifejezetten érdekében állt a csángók asszimilálása.

A csángókról szóló sorozatunk korábbi részeiben részletesen bemutattuk, hogy a csángók évszázados könyörgését a Vatikán soha nem volt hajlandó meghallani, mikor anyanyelvüket értő papokat kértek, hanem bosnyák, lengyel, olasz papokat küldött nekik. Láttuk azt is, hogy a román állam megalakulásától állami szintre emelkedett az asszimiláció, az 1930-as években már igen durva formákat öltött, s hogya csángók nyelvirtásának legfőbb vezetői janicsárképzőt végzett papjaik lettek. De miért tűrte mindezt el a Vatikán? Vagy nem is csak eltűrte, hanem aktívan szerepet vállalt a csángók lingicídiumának lefolytatásában?

A csángók nyelvcseréjének különössége

Ma a moldvai csángó falvak katolikus lakosságának csak töredéke – kevesebb, mint ötvenezer ember – tud még valamilyen csángó dialektust is beszélni, négyötödük román egynyelvű. A csángó dialektust beszélők nyelvtudása sem egyenletes: az idősebbeknek még ez az anyanyelvük, de a középgenerációból már sokan románul beszélnek a saját korosztályukkal is, a legfiatalabbak domináns nyelve pedig általában akkor is a román, ha beszélik még a falu csángó dialektusát. A nyelvcsere-folyamatokat a modern Európában általában gazdasági és kulturális tényezők irányítják, az egyes államok vagy elősegítik ezt különböző asszimilációs technikákkal, vagy nem. A csángók a legutóbbi időkig megtartották zárt közösségeiket, régi kultúrájukat, iparosodás előtti gazdaságukat, és nem érintette őket az urbanizáció – az volna természetes, ha ennek köszönhetően megtartották volna zárt közösségeik eredeti nyelvét is.

Minthogy nem így történt, gyanítható, hogy a nyelvcserét esetükben más tényezők határozták meg. A gyanút alátámasztja az a körülmény, hogy ellentétben más nyelvcserefolyamatokkal, a vallási élet a csángóknál az első, és nem az utolsó nyelvhasználati tartomány, amelyben a nyelvcsere lezajlott, noha máshol éppen az intim nyelvhasználati tartományok – az ima, az álom, a számolás, a háziállatokhoz intézett beszéd, a káromkodás – az utolsók, amelyekben a nyelvcsere lezajlik. Ez még furcsább, ha arra gondolunk, hogy a katolikus és a magyar szinonimaként voltak használatosak Moldvában.

A nyelvi jogokkal foglalkozó irodalomban számos példát olvashatunk, hogyan sértik meg különböző államok a kisebbségek nyelvi emberi jogait. Ezekhez hasonló példákat tömegével lehetne idézni a közelmúlt csángó történelméből is. A román állam felelőssége tagadhatatlan a csángók mai helyzetének kialakulásában és fenntartásában; annak a helyzetnek a kialakításában, amit úgy írhatunk le röviden, hogy a nyelvi jogok teljes hiánya. Az ideológia, amely alapján a román állam lényegében ma is megtagadja a csángóktól a kisebbségi jogokat, azonban nem a román állam találmánya, hanem a Vatikáné.

A gondatlanságból elkövetett asszimilálástól...

Volt már szó arról, hogy pár évtizeddel ezelőttig mind a csángók gazdasági és kulturális körülményei, mind vallási életük az iparosodás előtti társadalmakra emlékeztető jegyeket mutattak. A vallás nem egyszerűen a hagyományos csángó kultúra egyik eleme volt, hanem életmód, amely meghatározta az erkölcsöt, és amely nagyon erősen s ugyanakkor nagyon természetesen hatotta át a hétköznapi élet egészét, a közösségek még az 1990-es években is kiközösítették azokat, akik nem követték a szigorú vallási előírásokat. A vallási erkölcs megsértését a pap szigorúan büntette, az állam mellett a vallás szabályozta a csángók életét, a vallás, s ez utóbbi jóval nagyobb tekintélynek örvendett. A csángók többsége kétkedés nélkül elfogadta, amit a pap mondott és tett. Általában a pap volt az, aki kizárólagos társadalmi kontrollal rendelkezett a közösség fölött.

A vallás mindent átható uralma mellett még egy tényező erősítette a katolikus egyház tekintélyét a csángó falvakban. A csángók, mivel a 19. század elején már régen Moldvában éltek, nem vettek részt a magyar nemzetállam kiformálódásában – valójában nem vettek részt egyetlen mai európai értelemben vett nemzet kiformálódásában sem. Ebből adódóan etnikai identitásuk sem a modern nemzeti identitás valamelyik formája volt: a csángó identitástudat két fő komponense a kereszténység (a csángók esetében ez mindig azonos a katolicizmussal) és a lakóhelyhez való kötődés, lojalitás volt.

Teljesen érthetően, hiszen a vallás volt az egyetlen jegy, amely a csángókat megkülönböztette ortodox román szomszédaiktól, akik nagyon hasonló módon éltek, és azokban a falvakban, amelyekben a csángók már nyelvet cseréltek (a falvak többsége ilyen volt), azonos nyelvet is beszéltek. Így a csángó etnikai tudat meghatározó jegyévé a vallás vált. Ha egy csángótól azt kérdezték, milyen nemzetiségű, akkor sokan azt a választ adták, hogy „katolikus”. Ennek az azonosításnak a gyökerei a 16–17. századra nyúlnak vissza, amikor néhány kisebb német közösség kivételével Moldvában csak magyar katolikusok éltek. A katolikus és a magyar szavak ebben az időben váltak szinonimává, olyannyira, hogy a katolikus papokat mind a csángók, mind a románok „magyar pap”-nak hívták, akkor is, ha olaszok, németek vagy lengyelek voltak. Ez az oka annak, hogy a katolikusokat máig nevezik ungurnak (azaz ’magyar’-nak), azokban a falvakban is, ahol már senki nem beszél a románon kívül más nyelvet. Később aztán, minél inkább elfogadták a csángók magukra vonatkoztatva a csángó nevet, annál inkább helyettesíthette a csángó a magyart. Időközben a csángók többsége nyelvet cserélt, és román anyanyelvűvé vált, így a csángó Moldvában ’moldvai katolikus’-t jelentett, függetlenül attól, hogy az adott embernek vagy közösségnek mi volt az anyanyelve.

A sanyarú évek alatt, amikor krónikus paphiány, a népi vallásosság egyre nagyobb szerepet kapott, tulajdonképpen ez vált a vallási élet legfőbb színterévé – erről is esett szó korábban. A vallási életet a deákok (parasztkántorok, licenciátusok) irányították, nemcsak a harangozás és a gyerekek tanítása volt a feladatuk, hanem ők vezették a mise előtti közös imádságot, sőt sokszor papi teendőket is elláttak: eskettek, kereszteltek temettek, gyóntattak – s mivel a közösség tagjai voltak, mindezt természetesen a közösség anyanyelvén tették. A liturgia nyelve értelemszerűen a latin maradt, és a hívek gyónás alkalmával sem tudtak kapcsolatba kerülni nyelvüket nem ismerő papjaikkal. A korai időszakokban az egyház egyszerűen nem törődött azzal, hogy moldvai hívei teljes értékűen gyakorolhatják-e hitüket. Láttuk, a 19. század elején a helyzet változott, de nem a kívánt irányba, sőt, ha lehet, még rosszabbá vált: a vallási élet a csángók erőszakos asszimilációjának legfőbb terepévé lépett elő.

Arra is gondolhatnánk, hogy az első időszakban mindössze a történelem alakította szerencsétlenül a körülményeket, később pedig néhány nacionalista egyházfi túlkapásáról volt szó. Az adatok és az említett esetek mögött azonban rejtettebb összefüggések is föltárulnak: a csángók elrománosítása furcsamód a Vatikánnak is érdekében állt. A 19. század utolsó évtizedeitől kezdve – azaz amikor a moldvai katolikus papok képzését már a frissen létrehozott bukaresti és jászvásári papi szemináriumban végezték – a csángók janicsárpapjai egy személyben voltak Róma és Románia buzgó ügynökei.

…az előre megfontolt szándékú lingvicídiumig

A Vatikán felelős a mai helyzet kialakulásában, mert noha mindig is voltak információi a moldvai hívek viszontagságos körülményeiről, saját politikai érdekeit mindig fontosabbnak tartotta, mint hogy változtasson ezeken a körülményeken. Nehéz elképzelni azt is, hogy Róma nem tudott a moldvai katolikus papok és a román állam csángókat üldöző akcióiról. A magyar szentekről szóló himnuszokat úgy fordították románra, hogy a ’magyar’-t ’katolikus’-sal helyettesítették benne; azoknak a templomoknak a védőszentjeit, amelyek magyar szenteknek (Szt. István királynak vagy Szent Lászlónak) voltak szentelve, megváltoztatták, búcsúnapját elhelyezték; a Szt. István királyt ábrázoló oltárképet Szt. István vértanút ábrázolóra cserélték; stb.

De miért volt az hasznos a Vatikánnak, ha a csángók asszimilálódnak? A Vatikán az egyházszakadás után sokáig nem mondott le arról, hogy újraegyesítse – természetesen római vezetés mellett – a nyugati és a keleti egyházat. Ennek egyik első lépéseként próbálta katolizálni Moldvát, s a 15. században erre jó esély mutatkozott, mert néhány moldvai fejedelem katolikusnak keresztelkedett. A Vatikán szívesen használta volna föl a csángókat is uniós szándékainak véghezviteléhez: a csángókat elmagyarosított románoknak tekintette, akik léte a bizonyíték arra, hogy valaha minden román katolikus volt. Az elmélet szerint hitüket a Római Birodalomból vitték egykor magukkal, de csak azok a románok tartották meg eredeti vallásukat, akiket Moldvában a magyar királyok elmagyarosítottak: azaz a csángók. A Szentszék szerint ahogyan ők most „visszatérnek ősi nyelvükhöz” (valójában nyelvet cserélnek, csángóról románra), ugyanúgy kellene visszatérniük az ortodox románoknak a katolikus egyházhoz.

A Vatikán az ortodox egyházzal való újraegyesülés reményében küldött olasz misszionáriusokat, és nem magyar papokat Moldvába. Ezért támogatta a jezsuiták tevékenységét – a rendnek jó kapcsolatai voltak a moldvai vajda udvarával, és sikereket értek el nemesség katolizálásában, s ez fontos lépés lett volna Moldva teljes katolizációja felé. Később szintén a politikai preferenciák, és nem a hívek érdekei irányították a Vatikán politikáját: döntéseinek meghozásában először Lengyelországhoz, majd Ausztriához fűződő érdekei irányították, mikor nem tett eleget a moldvai katolikus közösségek azon kéréseinek, hogy magyar papokat kapjanak, hiába kérte Moldva apostoli vikáriusa, hiába kérte rendszeresen a magyar püspöki kar.

A román állam és a Vatikán érdek-összefonódásának leglátványosabb szimbóluma az az immár másfélszázados gyakorlat, hogy a moldvai katolikus papok a romano catolic ’római katolikus’ és a romăn catolic ’román katolikus’ megjelöléseket azonosnak tekintik. Az 1992-es romániai népszámlálás előtt egy püspöki körlevél arra utasította a papokat, hogy hívják föl híveik figyelmét arra, mit kell válaszolniuk, mikor nemzetiségükre kérdeznek rá. A körlevél szerint a kívánatos válasz nem a csángó volt (ennek választására is lett volna lehetőség), hanem a román, mivel a csángók római katolikusok. A két jelző románul nagyon hasonlóan hangzik: a ’román’ romăn, a ’római’ romano. Ez a trükk azonban nem újkeletű, hanem a Vatikán egyesülési politikájának öröksége, arra az imént bemutatott érvre épül, amelyet a Vatikán az ortodox egyházzal való újraegyesülés mellett fölhozott: hogy a csángók voltaképpen elmagyarosított románok.

A román asszimilációs politika tehát szilárd alapokra épülhetett, mert a Vatikán moldvai érdekei évszázadok óta egybeestek a román nemzetállami érdekekkel. Ez a politika különlegesen erős eszközként használhatta az egyházat, hiszen a csángó közösségekben elsődlegesen a pap végezte a társadalmi ellenőrzést. Nem kellett tehát megszegni semmiféle nemzetközi normát, mivel nem voltak olyan írott törvények, amelyek megtiltották volna a papok asszimilációt gyorsító intézkedéseit és viselkedését. Az ilyen típusú politika igazi veszélye az, hogy az asszimilálandó közösség identitását meghatározó elsődleges elemet veszi célba, s ezt változtatja meg olyan módon, hogy az asszimiláció minél gyorsabban menjen végbe.

Ennek egyik módja, hogy az új kultúrát kívánatosnak, a régit elmaradottnak állítja be – tulajdonképpen minden nyelvcsere hátterében az attitűdök szándékolt megváltoztatása vagy spontán változása áll. A csángók esetében még kifinomultabb módszert alkalmaztak. A felszínen úgy látszik, a csángók kultúráját támogatták – senki sem akarta ortodox hitre téríteni őket –, „csak” katolicizmusuk jellege változott, mikor magyar imáikat, énekeiket, szentjeiket lecserélték.

Sándor Klára
nyest.hu