Talán már nincs messze az idő, amikor ember és delfin eldiskurálhat egymással.
A gyümölcs után ácsingózó csimpánz, a mellkasdöngető, vetélytársát
megfélemlíteni igyekvő ezüsthátú gorilla és az ember viselkedése között
hamar találunk párhuzamot. Viszonylag könnyen el tudjuk képzelni, hogy
az a csimpánz, az a gorilla mire gondolhat éppen, mert elméjüket a mi
intelligenciánk egyszerűbb, tehát legalábbis hasonló változatának
gondoljuk – abból kiindulva, hogy ők is emberszabásúak.
A delfin azonban nagyon más, mint mi. Először is, főleg a
hangradarjával „lát,” méghozzá pompásan: akár 30 méterről különbséget
tud tenni a neki mutatott tárgyak anyaga – fém, fa, műanyag – között.
Ráadásul delfintársai hangradarjának jeleit is figyeli, így azt is
tudhatja, hogy mit „látnak” a többiek.
Szintén nagy különbség, hogy a delfin a főemlősökkel ellentétben nem
automatikusan, reflexes úton, hanem tudatosan veszi a levegőt, és amikor
alszik, csak egyik agyfele pihen. Bizonyos fokig tehát afféle
földönkívüli a Földön – ha közelebbről megismerjük, talán a valódi
idegenekkel is jobban boldogulunk majd egy „harmadik típusú találkozás”
során.
A delfin mindemellett rém szószátyár. Füttyögő és kattogó hangjain
túl széles sávban hallat hangcsomagokat, löketimpulzusokat, amikor
kicsinyét fegyelmezi, esetleg cápát akar elkergetni. A delfinhangokat
vizsgáló kutatók régóta töprengenek azon, vajon mit jelenthetnek ezek a
hangcsomagok – egyáltalán, van-e bármi jelentésük. Lehetetlen, hogy ne
hordozzanak valódi tartalmat: ez a nagy és bonyolult agyú, kifejezetten
társas lény aligha pazarolna ilyen tömérdek energiát arra, hogy
locsogjon a víz alatt. Ezzel együtt, noha immár fél évszázada folynak a
vizsgálatok, még ma sem ismerjük a delfinhangok alapelemeit, és azt sem
tudjuk, hogy ezekből miként állnak össze a hosszabb kifejezések.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2015. júniusi lapszámában.
Írta: Joshua Foer
Fényképezte: Brian Skerry
Kommentáld!