1813-ban született. Tizenöt éves korában már költőnek tudja
magát. Barátjával, a későbbi történész-államférfi Szalay Lászlóval együtt
tiszteletteljes látogatást tesznek Kazinczynál, aki szívélyesen fogadja őket.
A
fiatal Eötvös az elegánsan szentimentális Kazinczyban és követőiben találja meg
az első példaképeket. Kölcseyt mindvégig mesterének vallja.
Az egyetem elvégzése után ugyan egy ideig megpróbál hivatalnokoskodni: a
népellenességig császárszolgáló Eötvös bárók ivadékának, bárhol próbálkozzék,
magától kínálkozik a karrier.
De Eötvös nem karriert akar, hanem szolgálni a
népet, amely méltán gyűlöli az apját. Az irodalmat is ennek a feladatnak a
szolgálatába akarja állítani. Személyes oka is van, hogy szakítson az
arisztokrata világgal: szerelmes egy polgárlányba, az ercsi postamesternő
leányába, de otthoni ármánykodással elszakítják tőle. Nincs többé kibékülés,
elhagyja az atyai házat, elhagyja a hivatalt. Két évig utazgat Európában.
Látóköre európai távlatokig bővül. Amikor hazajön, megírja első nagy regényét, A
karthauzit. Ez a filozófiával teljes szentimentális regény a magyar társadalmi
regényirodalom kezdete. A huszonhat éves író az ünnepelt Jósika Miklós mellé
kerül az olvasók szívében.
A karthauzi még nem politikai regény: saját kétségeinek, saját bánatainak,
bontakozó életfilozófiájának megfogalmazása. Ki kellett írnia magából, hogy
életét a nagy feladatoknak szentelje. A nemesi Magyarországon a liberalizmus, a
demokrácia, a polgárosodás harcosa akar lenni. És számára az irodalom is ennek
az eszköze. Mindenekelőtt közéleti férfi, de közéleti mondanivalóit legnagyobb
erővel irodalmi úton fejezi ki. Költő, regényíró, drámákat is ír, filozófus,
publicista, kitűnő szónok. Magamagával szembeni igénye, hogy példamutató legyen
embertársai számára. Idővel példás férj és példás apa, majd maga neveli nagy
emberré méltó fiát, Eötvös Lorándot, a későbbi nagy fizikust és demokrata
államférfit.
Mint politikus középhelyet foglal el Széchenyi és Kossuth között.
Széchenyinél haladóbb és türelmetlenebb, de nem forradalmár, és ez választja el
Kossuthtól. Fél attól, hogy a forradalom megakasztja a fejlődést. Közben ismeri
a nép indokolt elégedetlenségét, és részvéte egészével áll a megalázottak mellé.
Az elzüllött nemesség Magyarországának halhatatlan képét rajzolja meg vádló
hangú nagy regényében, a világsikert arató A falu jegyzőjében. (Az első olyan
magyar irodalmi mű, amelyre különböző nyelvű fordításai alapján külföldi
kritikák is elismerően felfigyelnek.) Majd hamarosan megjelenik Dózsa
parasztháborújáról szóló regénye, a Magyarország 1514-ben. Ez amilyen nagy
megértéssel mutatja be az elkeseredésükben fegyvert fogó parasztokat, ugyanolyan
szorongással figyelmeztet, hogy szörnyű ára lehet egy ilyen megmozdulásnak.
Alighanem azt mondhatjuk, hogy politikailag A falu jegyzője a legjelentékenyebb
regénye, a Magyarország 1514-ben a legjobban megírt műve.
Mellettük 1848-ig számos verse is jelenik meg, és a jelentékeny költők közt
tartják számon. Költészete a Kazinczy-Kölcsey-Szemere Pál-féle szentimentális
hangvétel folytatása, s így már a negyvenes években némiképpen magányos költői
jelenség Vörösmartyék zengő romantikája mellett. Eötvös figyelme erőteljesebben
fordul a nép és a nép ügye felé, mint a nagy romantikusoké, de nyelve távolabb
áll a népétől. Mint ahogy prózájának bonyolult, ünnepélyes, körmondatos nyelve
is súlyos olvasmányokká teszi regényeit.
1848 előtt Eötvös körébe csoportosulnak azok a filozófiailag
történettudományosan képzett, legműveltebb haladó férfiak, akik a polgári
átalakulást tartják a legfontosabb következő lépésnek. A gyermekkor óta legjobb
barát Szalay László; későbbi sógora, Trefort Ágoston; a hazai szociológia
tudományát előkészítő Lukács Móric és még néhányan rendkívüli műveltségükkel,
töretlen polgárosító szándékukkal, demokratizmusukkal s ugyanakkor kifejezett
forradalomellenességükkel sajátos és némileg elszigetelt kört képeztek a hazai
politikai, szellemi életben. Jobbról forradalmároknak, balról maradiaknak
tartották őket. Elméleti felkészültségük azt a benyomást keltette, mintha
idegenek volnának a gyakorlati élettől. Inkább gúny, mint elismerés volt abban,
amikor Eötvös körét ,,magyar doktrinerek"-nek nevezték. Valójában a forradalom
előkészítésében - szándékukon kívül - volt annyi szerepük, mint a programszerű
forradalmároknak. A kitörő forradalom első korszakában nem is álltak szemben az
eseményekkel. Az első pillanatban Eötvös vállalta a forradalmat és az első
kormányban a közoktatás minisztere lett. Azonnali fontos reformokkal akarta
kezdeni, de az események meggátolták. Amikor a forradalom a maga belső
törvényszerűségei szerint tovább fejlődött, a szeptemberi fordulat után
megtorpant.
Nem vállalta többé a miniszterséget, majd nemsokára családjával
együtt Bajorországba utazott. Ott várta ki a tragédiát. Csak 1851-ben jött haza,
de az elnyomásban távol tartotta magát a közélettől. Ez időben írta meg elméleti
főművét, amelynek címe: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az
álladalomra. Ez a nagy történelmi, társadalomtudományi felkészültséggel írt
tanulmány azóta is sok vitát vált ki. Voltak és vannak, akik a gondolkodó Eötvös
filozófiája teljességét köszöntik benne; voltak és vannak, akik visszalépésnek
tekintik a haladó eszméktől. Annyi bizonyos, hogy helyes észrevételek és mély
elemzések mellett olyan, haladástól félő magatartással is találkozhatunk benne,
amely arra mutat, hogy a bukott forradalom után Eötvös korábbi törekvéseihez
képest maradibbá vált. Viszont az is igaz, hogy a változatlanul antifeudális
gondolkodó most már jobban látja a polgári társadalom hibáit is. (Tehát semmi
csábítót nem fedez fel a polgárosodásban.) Ez a nagy terjedelmű tanulmány egy
pesszimista lélek politikai gyötrődéseinek tanúbizonysága.
Közben azonban mégis reménykedik a kibontakozásban, és hisz pedagógiai
elveiben. Hiszi, hogy az emberformálásban döntő jelentősége van a nevelésnek.
Ennek hirdetésére írja meg negyedik regényét, A nővéreket. Ez a regény nem olyan
széles társadalomrajz, mint A falu jegyzője vagy a Magyarország 1514-ben, és nem
is olyan megragadó lírájú, mint A karthauzi. Több benne a kifejezett didaktikus
jelleg, de pszichológiája fejlettebb, mint az előzőké, itt jobban ügyel az
egyéni jellemek megformálására. Ír néhány remek novellát is, legjobb közülük A
molnárleány című, amelyben a módos parasztságban látja és láttatja egy
demokratikus társadalom alapját.
Így halad az idő a kiegyezés felé. Eötvös Deákkal és Andrássyval törekszik a
megegyezésre, és amikor az 1867-ben bekövetkezik, újra közoktatásügyi miniszter.
Ő az egyetlen, aki miniszter volt Batthyány forradalmi kormányában is, Andrássy
kiegyező kormányában is. A hátralévő négy évben meg is tud valósítani egyet-mást
reformeszméiből, például törvénybe iktattatja a kötelező elemi iskolai oktatást.
De egyre elszigeteltebben áll a politikai életben.
Az arisztokratáknak és az
egyháznak túl haladó, a Kossuth nevével induló ellenzék pedig nem érzi a
magáénak. Amikor megjelenik Gondolatok című könyve, amely aforizmáit és röviden
kifejezett filozófiai gondolatait tartalmazza, úgy érezheti, hogy magányosan áll
a hazai szellemi életben. Világosan derül ki ebből a könyvből, hogy világnézete
minden vallástól, egyháztól független deizmus. Ez a klerikálisoknak
istentelenséget jelent, a vallástalanoknak vallásosságot. Jobbról szidalom,
balról nagy csend fogadja. A parlamentben is egyre több kritika éri. Egészsége
is romlik. 1871-ben, ötvennyolc éves korában halt meg.
Halála percében elhallgatott minden vád: a nemzet gyászba borult.
Magyarország tudta, hogy egyik legnagyobb fiát vesztette el. Hírén,
jelentőségén, műveinek értékén mit sem rontott az azóta múló idő. Tudomásul
vesszük korlátait, de tudjuk, hogy nagy államférfi, nagy politikai gondolkodó,
nagy író volt. Ma azzal szoktuk jellemezni, hogy vele kezdődik a magyar realista
regény.
Forrás: mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/irodtud/magyarir/html/eotvos.htm
Kommentáld!