Az Ilka Műhely által közreadott képen a Kancsendzöngára tartó expedíció magyar tagjai 2013. május 8-án, az alaptáborban: Kiss Péter (hátul, jobbra), Erőss Zsolt (elöl, balra), Kollár Lajos, az expedíció vezetője (elöl jobbra) Jaroslav Dutka szlovák hegymászó (hátul, balra).
Fotó: MTI/Ilka Műhely
A száraz tények ismertek az MTI jelentéséből:
„A két magyar hegymászó, Erőss Zsolt és Kiss Péter eltűnését 2013. május 22-én, szerdán délelőtt jelentették be. A két magyarnak hétfőn sikerült feljutnia a Nepál és India határán található, 8586 méteres Kancsendzönga csúcsára. A magyar hegymászók kimerültséggel küzdöttek, és a lefelé vezető úton el is szakadtak egymástól. Erőss Zsoltot és Kiss Pétert eddig nem találták meg a mentésükre küldött serpák sem a 7600 méteren lévő 4-es táborban, sem a környékén.”
A magyar hegymászócsapat Kancsendzöngára vezető útja.
Fotó: MTI/Magyarok a világ nyolcezresein
A magyar hegymászó és társa, az alig huszonhat éves, Kiss Péter tragédiája nemcsak a hazai közvéleményt rázta meg: a történtekre felkapta a fejét szinte az egész világ. Sokáig el sem hittük, hogy ez megtörténhet, vártuk a jó híreket, hátha mégis előkerülnek egy kavargó hóförgetegből, ám a hírek kijózanítónak bizonyultak. Elfogyott a remény. A csodavárásra végül két tudósítás tett pontot: 2013. május 25-én Gyöngyös főterén elbúcsúztatták a Himalájában eltűnt Kiss Pétert; Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere bejelentette: szándékaik szerint szülővárosa sportcsarnokát Erőss Zsoltról neveznék el.
Hópárduc – sokan így hívták Erőss Zsoltot.Kevesen tudják viszont, hogy ez nem pusztán becenév, hanem cím: egyfajta rang a hegymászók világában.
Azzal érdemelte ki, hogy az egykori Szovjetunió területén álló mind az öt hétezrest, azaz 7000 méternél magasabb hegycsúcsot meghódította.
Ezek mellett a Föld 14 nyolcezrese közül tízet mászott meg, az utolsó kettőt műlábbal – s ezzel nemcsak a papírforma, hanem az emberi akarat diadala révén is bekerült a világ hegymászóinak elitjébe.
Erőss Zsolt, aki annak idején a Békás-szorosban csatolt először kötelet magára, s a Gyergyói-havasokban érezte először a jégcsákány hűvös érintését, vastag betűkkel írta be nevét a hegymászás történelemkönyvébe.
Az utóbbi napokban sokan megkérdőjelezték Erőss Zsolt eredményeinek értékét, öncélú hősködésnek tartják, sőt, egyesek – mint a magyarokkal egy csapatban csúcstámadásra indult, de visszafordult veterán spanyol hegymászó, Carlos Soria – konkrét vádakat is megfogalmaztak ellene, amiért fölösleges kockázatot vállalva sodorta életveszélybe önmagát és mászótársát.
Való igaz, ha tudomást vesznek a kimerültségükről, és a biztosítókötelekkel kiépített útvonal végén, háromszáz méterrel a csúcs alatt visszafordulnak, akkor jó eséllyel épségben lejöttek volna a hegyről. Rossz döntést hoztak – ez biztos. Mi látjuk ezt – de innen lentről nem nehéz bölcsnek lenni. Pláne utólag. Hogy pontosan mi történt akkor és ott, több mint nyolc kilométer magasan, hogy mi zajlott le a fejükben, csak ők tudják, de immár soha nem fogják elmondani nekünk.
„Az extrém magasságban fellépő oxigénhiány következtében az alapvető életfunkciók is károsodnak, és ez nagyon nehézzé teszi a mászást. A szervezet a végsőkig próbálja biztosítani az agy megfelelő ellátását, így a többi szervhez, például az izmokhoz – amelyek működése az elsők között áll le – már nem jut elegendő oxigén. Ilyenkor először csak vánszorogni tud az ember, később már azt sem. Borzasztó lehet, ha a sportoló valamilyen formában érzékeli, hogy kellene mennie, de az agya már hiába adja ki a parancsokat, az izomzat képtelen teljesíteni a feladatot. A rendkívüli hideg is nagyon megterheli a szervezetet, valamint azt is nehezen értelmezi az agy, hogy itt a napsütésben nem hűteni, hanem fűteni kell a szervezetet”
– nyilatkozta Petrekanits Máté, a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának tudományos munkatársa az MTI-nek.
Klein Dávid hegymászó saját tapasztalatai alapján a következőkről számol be:
„A közbeszédben halálzónaként emlegetett magasságban drámai változások érik az emberi szervezetet. Leginkább egy erős részegséghez hasonlít az az állapot, amelybe a hegymászók 8000 méter körül kerülnek. A gondolkodásunk esetlenebbé válik, természetesen ez hat az ítélőképességre is. A mozgásunk lassul, bizonytalanabbá lesz, a látóterünk beszűkül, a légzés nehézzé válik, a legeslegfelső, 8500 méter feletti zónában már csak egy-két lépést teszünk meg percenként. Ebben a magasságban az szorul magyarázatra, hogy mitől maradunk életben, és nem az, hogy esetleg mitől halunk meg.”
Klein Dávid szerint a szakemberek még hosszú ideig fogják elemezni a történteket, hogy a következő hegymászó-generációk tanuljanak belőle, a találgatásoknak pedig nincs sok értelmük, feltételezések alapján nem érdemes messzemenő következtéseket levonni.
A Magyarok a világ nyolcezresein program által közreadott képen a nepáli Kancsendzönga 8586 méter magas csúcsa látszik viharban, 2013. május 12-én.
Fotó: MTI/Magyarok a világ nyolcezresein
A hegymászás magányos sport. Az ember egyedül van, nagyon egyedül: csak ő és a hegy. Nincsenek kamerák, amelyek egyenesben közvetítik a történteket, nem hullámzik a közönség a lelátókon, nem készítenek villáminterjút a résztvevőkkel a helyszíni tévéstábok. Ugyanakkor a magashegyi alpinizmus végső soron semmivel sem öncélúbb, mint bármelyik teljesítménysport, csak épp’ ez nem része a szórakoztatóiparnak.
Öncélú lenne hát egy hegymászó életműve?
Értelmetlen a kérdés. Erőss Zsolt nem volt sem szent, sem ördögi. Ember volt, jó és kevésbé jó tulajdonságokkal. Ám, amikor az utókor mérlegre teszi az örökségét, abban az is szerepelni fog, hogy a Magas-Tátrában elszenvedett balesete után, fél lábát elveszítve, protézissel sem adta fel, sőt, hihetetlen akaraterővel visszaküzdötte magát a hegymászósport élvonalába, hogy újabb nyolcezreseket hódítson meg.
Hány sorstársának adott, s ad ma és a jövőben is erőt!
Mert ez is Erőss Zsolt öröksége.
Írta: Horváth Árpád
Kommentáld!