Két jóbarát megfogadta, hogy – bár
soha nem eveztek még – áteveznek az Indiai-óceánon. A veszélyes
vállalkozással világrekordot állítottak fel és filmsztárok is lettek.
James Adair és Ben Stenning többször nézett szembe a
halállal 116 napos útjuk során, például akkor, amikor a hajójuk
felborult és ők öt órát töltöttek a cápáktól hemzsegő vízben. De
túlélték és hőstettüket Ben Finney filmre álmodta az And Then We Swam
(És aztán úsztunk) című alkotásában.
„Az And Than We Swam az Indiai-óceánt átszelő utunk krónikája.
Egy
olyan kalandé, ami kevesebb embernek sikerült, mint ahányan a Holdon
jártak. Nagy kalandra vágytunk és a kívánságunk teljesült. A film
holdszivárványok és meteoresők, bálnák és rablóhalak, köröző cápák és
hatalmas tintahalak története. Útleírás és óceáni krónika” – mondja
James Adair.
Minden azzal kezdődött, hogy a jó nevű St. Andrews Egyetem két
diákja, James és Ben, némi alkoholtól fűtött állapotban, nem sokkal a
diplomaosztó előtt őrült fogadalmat tett, nekivágnak az Indiai-óceánnak.
A barátaik csak legyintettek. Hamarosan megfeledkeztek róla és a
következő hét évet unalmasabbnál unalmasabb munkakörökben töltötték.
2010-re elegük lett egyszerű életükből és eszükbe jutottak Ernest
Hemingway szavai, miszerint „józanul mindig tedd azt, amit részegen
megfogadtál”.
Mindketten havi 400-400 fontot adtak be a „hajó-pénzbe”, majd 15 000
fontért megvásároltak egy használt hajót, amivel a korábbi tulajdonosok
már kétszer átszelték az Atlanti-óceánt. A józan ész és barátaik
figyelmeztetése ellenére - akár két napba is beletelhet mire a
mentőcsapat eléri őket -, 2011 tavaszán az ausztrál Perth partjainál
vízre szálltak.
A rákövetkező 116 napban az otthonuk egy 1 tonnás, 26 láb hosszú
óceáni evezőshajó volt, megpakolva 300 kiló tartósélelmiszerrel (főleg
curryvel), navigációs eszközökkel, egy sótalanító berendezéssel, némi
whiskyvel, cigarettával és – ahogyan abban előre megállapodtak –
fejenként három könyvvel. Két óránként váltották egymást. Amíg az egyik a
2,1m x 1,2m-es vízálló kabinban aludt, a másik evezett.
Pont félúton jártak, amikor James arra lépett ki a kabinból, hogy egy
hatalmas hullám összezúzza a fedélzeti navigációs rendszert (GPS) és a
sótalanító berendezést. „Kénytelenek voltunk egy kézi GPS-t használni,
ami a koordinátákon túl semmit nem mutatott, ami az út tervezéséhez
szükséges. A lemerülő akkumulátor miatt csak néha kapcsoltuk be a GPS-t,
egyébként iránytűt használtunk.”
Gyakran előfordult, hogy egész nap eveztek, este pedig kiderült, hogy
az áramlat miatt távolabb vannak, célpontjuktól mint mikor elindultak.
Az utolsó napon – épp mikor 116 nap után először pillantották meg a
partot – újabb hatalmas hullám érkezett, nagyobb, mint bármelyik eddigi.
A hajójuk felborult, mindketten vízbe estek.
Ben Stenning (balra) and James Adair
Bennek sikerült megmenekítenie egy jelzőfáklyát a hajóról, amit
meggyújtott, de a fáklya lerepülő teteje valahogy beleállt James lábába.
A páros öt órát töltött el egymásba kapaszkodva a cápáktól hemzsegő
vízben, miközben James lábából szivárgott a vér. Végül – csodával
határos módon – egy helyi mentőegység megtalálta és partra szállította
őket, egyenesen a srácok szüleinek karjaiba, akik már szinte feladták,
hogy élve viszontlátják fiaikat.
Jegyvásárlás a Banff Fesztivál hegyifilmjeire.
Kommentáld!