Nemcsak keleti rokonainknál, a szkíta-hun utódnépeknél, a törököknél és a mongoloknál találunk esőkérő és esőűző szertartást, hanem a régi magyar hagyományban is vannak erre vonatkozó adatok.

Ősi szokás maradványa

A májusi eső aranyat ér! Talán ezért szoktak ESŐVARÁZSLÓ SZERTARTÁST végezni a magyar vidékeken PÜNKÖSD HÉTFŐN, az ősi tavaszünnep idején. Ilyenkor a termékenységet jelképező nők és gyermekek végigvonultak a falun, egyiküket, általában egy kislányt zöld ruhába bújtatták, majd rá gallyakat aggattak és közösen énekelve esőért esdekeltek. A férfiak útközben meglocsolták a zöldbe bújt kislányt, hogy előidézzék a várva várt esőt.

A gyermekdalokban is sokszor találunk esőkérő dalt, ami egy ősi szokás meglétéről tanúskodik. „Áldd meg határunkat” címmel régi éneket gyűjtött fel Erdélyi Zsuzsanna „Hegyet hágék, lőtöt lépék” című archaikus imádság gyűjteményében.

Keleti példák

Az esővarázslás talán az egyik legkorábbi említését Tamim ibn Bahr Muttavvi mohamedán utazónál olvashatjuk, aki 821-ben megfordult a mai mongóliai Orhon-folyónál, az akkori ujgur birodalom szívében és a következő feljegyzést készítette:

„A türkök országának csodái közé tartoznak a kavicsok, amelyeket birtokolnak, és amelyek segítségével kívánságuk szerint esőt, havat és hideget tudnak előidézni. A birtokukban lévő kavicsok története jól ismert és széles körben elterjedt, egy török sem kételkedik ebben.”

A mai török és mongol népeknél létezik egy csodás kő, a jada vagy dzsada, mellyel a táltosok vagy tudók esőt tudnak varázsolni. Később a mongolokról is feljegyezték, hogy ismerik az esővarázslás titkait, Dzsingisz kán hadai ellen az egyik ellenséges kán, Bujruk és alattvalója, Kuduka esőt akart varázsolni, de valamit rosszul csináltak és a vihar ellenük fordult.

Az „üdő” elűzése

Erdélyi Zsuzsanna gyűjtésében arra is találunk példát, hogy néha szükség volt a viharnak vagy az esőnek az elűzése, ahogyan a régi magyarok mondták, elintetésére. A mai szövegekből azt találjuk, hogy általában imával történt a varázslás.A táltoshit valószínűleg keresztény köntösben élt tovább felmenőink között.

A középkorban élő varázslók értettek a viharfelhők elűzéséhez.

Csíkbánfalván a következő szertartást jegyezték fel: a táltoshit elemeivel kevert ima elkántálása után három szál pimpót összekötöztek és azzal a szenteltvizet kereszt alakban az „idő”, vagyis a vihar felé hintették, hogy az elhagyja a falut.

Nemcsak a táltosok és a tudók ismerték ezt az ősi mesterséget, hanem a keleten térítő nesztoriánus keresztény misszionáriusok is, az egyik türk kagánt Illés püspök úgy térítette meg, hogy a kereszt jelét felmutatva elzavarta a táltosok által keltett vihart.

A türk kagán a hatalmas isteni erő láttán döntött úgy, hogy a kereszt jele sokkal erősebb, mint a táltosok tudása és ezért tért át az új hitre.

Bálint Sándor Sacra Hungaria című tanulmánykötetében emleget egy ősi, 16. századból származó szertartást, amivel az „nagy időt” vagy az erős időt keresztelik meg, ami azt jelenti, hogy a gonosz felhőket imával próbálták elűzni.

Erdélyi Zsuzsanna Bukovinából származó adatközlője elmondta, hogy amikor nagy üdő jött, akkor egy éneket vett elő: „Miatyánk, Úristen, hallgass meg minköt! Áldd meg határunkat s ne nézd bűnűnket!” Állítólag ezt háromszor mondták el, majd a felhők szépen elmentek.

Táltos vagy tudó ember?

Az esővarázslást általában férfiak végezték, a törököknél nem a táltos, a kám végezte a szertartást, hanem világi vagy egyházi személy.

A magyar hagyományban a táltosok feladata volt mind az esőért éneklés, valamint a vihar elűzése is. Sokszor bika képében „időjárásért” viaskodtak a szomszédos falu szellemi vezetői, a küzdelmet vihar, szél, jégeső kíséri, amely a győztes táltos faluját elkerüli.

Általában mindig a világos színű bika győzedelmeskedik. Van olyan terület, ahol sárkányoknak tulajdonítják a rossz időt, ők hozzák a jégesőt és a pusztító vihart. Velük is a táltosok veszik fel a küzdelmet, esetleg a garabonciás diák.

OB