Egy vadon élő farkasról Szabó Ádám kutató készített fotót a Zemplénben.

Ezer és egy módja van annak, hogy miként végezhetik be idő előtt pályafutásukat a földi vadászmezőkön: autó gázolja el vagy orvvadász lövi agyon őket, dúvadnak kitett mérget esznek, csapdába esnek, és ki tudja, még miféle rafinált veszélyek leselkednek rájuk. Annak ellenére, hogy a farkas, immár vagy másfél évtized óta, szigorúan védett állat hazánkban, nemritkán készakarva oltják ki az életüket embertársaink. Szabó Ádám, az Aggteleki Nemzeti Park munkatársa azonban, idestova húsz éve kutatja – az olykor előforduló barnamedve mellett – legnagyobb hazai állandó nagyragadozónk titkos életét.

A fotócsapda felvétele az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság, a WWF Magyarország, és a Magyarországi Nagyragadozókért Alapítvány kutatási együttműködése révén készült.

A hivatalos krónikák szerint az első világháború után tűnt el hazánk faunájából a farkas (Canis lupus), ám ma már ezt sok kutató kétségbe vonja. „Egyesek szerint, valójában mindig is éltek itt, leginkább délről vagy északról elkóborolt példányok, de az sem zárható ki igazán, hogy állandó otthonra is lelt néhány farkas a magyar hegyek rengetegében. Csak annyira rejtőzködő életet élnek, hogy soha nem kerültek ember szeme elé. Éppen ez a legnagyobb nehézség a velük kapcsolatos kutatásokban” – tudjuk meg Gálhidy Lászlótól, a WWF Magyarország erdővédelmi programjának vezetőjétől. „Ma már biztosan tudjuk, hogy a farkasok állandó állományai élnek a Bükk, a Mátra, a Zemplén és az Aggteleki-karszt erdeiben, de azt, hogy pontosan hány állatról van szó, nem tudjuk” – mondja a biológus, aki egyben a szervezet farkaskutatási programját is koordinálja.

Firmánszky Gábor farkasnyomot vizsgál a Zemplénben.

Február derekán a kutatók romantikus módszerrel próbálták megállapítani, hogy napjainkban hány farkas rója a Zemplén erdőit. Farkasüvöltést utánozva igyekeztek „szóra bírni” az ordasokat – méghozzá sikerrel! „Több állat is válaszolt, de hogy hány egyedet, és pontosan hol lehetett megkülönböztetni, az inkább maradjon titok” – javasolja Szabó Ádám, az Aggteleki Nemzeti Park munkatársa. Amint a farkaskutatótól megtudjuk, éppen a napokban kaptak hírt arról, hogy újabb állatot kaptak puskavégre a környéken. „Habár a vadászok döntő többsége az erdő és a vad jó karban tartójaként tiszteli a farkast, egyesek ellenségnek tekintik, és hiába fokozottan védett faj hazánkban, bármi áron el akarják pusztítani” – figyelmeztet a nemzeti park biológusa. Hogy hány állat esik így áldozatul, azt nem lehet pontosan tudni, hiszen aki farkast ejt, az titkolja, mert maga is tudja, hogy bűncselekmény, amit tett. Mégis megteszi. Az a puskás, aki ilyen tettre vetemedik, általában habozás nélkül elsüti a fegyverét, amint meglátja az állatot. Nem töpreng, nem mérlegel – azonnal lő.

Farkasnyom a Zemplénben.

Szabó Ádám számára a februári farkasszámlálás nem az első, vadonban töltött éjszaka volt. Amint meséli, kutatótársával, Firmánszky Gáborral gyakran kivonulnak este a Zemplén hegyei-völgyei közé, hogy farkasok üvöltését hallgatva töltsék az ájjelt. „Volt, hogy az újévet is a vadonban ünnepeltük. Ám ez nem pusztán romantikus időtöltés, hiszen az állatok kommunikációjából sok minden kiderül” – mondja Ádám. A két kutató terepen végzett megfigyelései többek között arra utalnak, hogy a szlovák határon átnyúló, mindkét országban védett Gömör–tornai-karsztvidék egyfajta folyosóként szolgál a farkasok számára. Az állatok nem vesznek tudomást az államhatárokról, arra mennek, amerre több táplálékra lelnek, és ahol kevésbé zavarják őket.

Firmánszky Gábor és Szabó Ádám fotócsapdát szerel a Zemplénben.

A nemzeti park területén a kutatók – a WWF támogatásával – több ponton helyeztek el kameracsapdákat, ezek segítségével is próbálják minél pontosabban feltérképezni a farkasok mozgását. Szabó Ádám szerint azonban sok esetben a hagyományos módszer a legcélravezetőbb: a nyomolvasás. Noha a kutatók rengeteg időt töltenek a terepen, ritkán találkoznak magukkal a farkasokkal. Szerencsére azonban mindig kéznél vannak a közvetett adatgyűjtés módozatai – a nyomok keresése, megfigyelése mellett pedig ma már olykor a legmodernebb technológia is a szakemberek segítségére van.

Szabó Ádám akkut cserél a fotócsapdában

A farkast az 1980-as évek eleje óta tekintik újra a magyarországi fauna tagjának, és azóta végeznek velük kapcsolatos tudományos kutatásokat is. Talán a legfontosabb ilyen vizsgálat napjainkban a székletminták genetikai elemzése. Ezzel a módszerrel azonosíthatják az egyes példányokat, felderíthetik a falkák rokonsági, családi viszonyait, de az ürülékből az is megállapítható, mit esznek az állatok. Az ürülék azt is elárulja, hogy milyen apró prédaállat szerepel a farkas étrendjén. Megeszi az egeret, pockot, nyulat, sőt rókát, nyestet, nyusztot, de még a kóbor kutyát is, no és persze nagyvadat: muflont, dámvadat, őzet, szarvast, vaddisznót. És éppen ebben rejlik nélkülözhetetlen szerepe a farkasnak! Ma már a vadgazdálkodók is egyre inkább elismerik, hogy a farkas valójában nem pusztítja, hanem jó karban tartja a vadállományt. „Ahogy a vadászok mondják: selejteznek. A farkas takarékosan bánik az erejével, ha teheti, mindig a leggyengébb, öreg vagy beteg prédaállatot ejti el. Arra viszont mindmáig nincs bizonyíték, hogy háziállatot ölt volna farkas hazánkban” – tudjuk meg a WWF programvezetőjétől. Az északi hegyvidékeink településeinek határában rendszeresen bukkannak széttépett jószágokra, és ilyenkor szinte mindig felmerül a farkastámadás gyanúja. Ám a szakértő a nyomokból és a prédálás módjából teljes bizonyossággal meg tudja állapítani, hogy milyen állat volt az elkövető. Napjainkig egytől egyig, minden ilyen esetben bebizonyosodott, hogy kóbor, vagy a közeli faluból elbitangolt kutyák támadásáról volt szó.

A farkas hazánkban bőven elég táplálékot talál az erdőben, ám ma már azt is tudjuk, hogy nemcsak a vadat, de magát az erdőt is karban tartja. A szarvasok, őzek előszeretettel fogyasztják a fák, bokrok friss hajtásait. Túlzottan nagy egyedszám esetén az állandó rágás – különösen a facsemetéket érő sérülések révén – akár meg is akadályozhatja az erdő felújulását. A farkas jelenlétében azonban megváltozik az őzek, szarvasok viselkedése. „A farkas a nagy növényevőket állandóan mozgatja, mindig újabb és újabb területre kényszeríti, így a vad a rágásával egy félelem rajzolta mintázat mentén az erdő esélyt kaphat a megújulásra. Ez a 'félelemtérkép' a kutatóknak is sokat elárul: azt is megmutatják, merre járnak a ragadozók a vadonban, mert maguk a farkasok még a kutatók számára is szinte láthatatlanok” – mondja Gálhidy László.

A fenti képeken látható farkasok hozzászoktak az ember közelségéhez. A falka tagjai több etológiai kutatásban is részt vettek, és filmekben is szerepeltek. Gondozóik nemrégiben olyan területek iskoláiba is elvitték a farkasokat, ahol a vadonban is lehet velük találkozni. Ismeretterjesztő előadásokat tartottak, és a közvetlen találkozások során megmutatták, hogy ezektől a nagyragadozóktól nincs miért félnünk.
Fotók: Kőműves Kata