A barátom helyhez kötött foglalkozást űzött a patakparton, közvetlenül a malom mellett.

A barátom - nyárfa volt. Jegenye-nyár.

És - amint mondom - barátom volt, akár hihető, akár nem. Beszélgettünk, sóhajtoztunk, éltünk és egyszer - tudtuk - meghalunk.

Miféle foglalkozást űzhet egy nyárfa? - kérdezhetné valaki.

Miféle foglalkozást? Ezerfélét.

Elsősorban tartotta a patakpartot ott, ahol legjobban örvénylett a víz, azután szállásadója volt öt veréb-, egy gébics- és egy vércsecsaládnak, millió bogárnak, bábnak, lepkének. Pihenőhelye volt az átutazó madárvándoroknak, kikiáltó tornya a varjaknak, szélmutatója mindenféle embernek és időjárás-jelentője annak, aki értett hozzá.

Szép, nagy nyárfa volt, amelyet - ha nem is mondta - szeretett mindenki, és amikor Kalányos Jóska műértően nézegette, a molnár majdnem lapátot fogott.

Elmégy attól a fától Jóska, abból nem lesz teknő...

Hát nem is lett!

Én néha megültem alatta, hallgattam suttogását és megkérdeztem, mi lesz már ezzel a sok esővel.

Jönnek még felhők, jönnek, nézd a leveleimet, csillognak, mint a bőr...

És volt úgy, hogy csak állt mozdulatlanul és suttogása alig ért le hozzám.

Mi van, öreg barátom?

Idő jön, eredj haza, nagyidő készül...

Az ég tiszta volt - ámbár fátyolos -, a levegő állt, mint a forró szilvalekvár, a bögölyök csíptek, mint a veszedelem.

Igen, a jelek azt mutatják, de hiszen felhő sincs...

Eredj haza minél sürgősebben. Nézd a hangyákat, ezek már tudják...

Mit tudnak?

Nézd!

A hangyák eszeveszett sietséggel, de csodálatosan rendben vonultak le a fáról. Mind lefelé, felfelé egy se.

Nézd a madarakat!

A vércsepár magasan vijjogott a fa mellett, s a verebek ott gubbasztottak fészkük felett az ágon s a mindig csipogó fiókák most hallgattak.

A hatalmas nyárfa levelei ekkor ezüstösen villogni kezdtek, mert félelmetes, forró lehelet lengett át a tájon.

Kezdődik - suttogta a vén fa -, még hazaérsz...

Megsimogattam barátom kérges törzsét, ahogy szoktam, és vissza-visszanézve elballagtam hazafelé. Sokáig integetett utánam.

A faluban már apró forgószelek kavarták a port, papírt és csirketollat, megcsikordult egy-egy rozsdás padlásablak és túl a tornyon, feldugta fejét egy habos, nagy felhőkazal.

A messzeség fenyegetően dörögni kezdett.

Korán besötétedett. Addig csak az a félelmetes morgás hallatszott, aztán végigteremtettézte a sötétség tetejét egy ezerágú villám, szétrepegetve a felhők hasát.

Leszakadt az ég.

Csak ültem az ablakban és néztem arra, amerre öreg barátom viaskodott most az idővel. Egyszer csak arra, ott - úgy éreztem a szívemre vág - egy kegyetlen, tördelt ostor nyilallt le a földre és abban a pillanatban éreztem, hogy barátomnak vége. Hideg lett a szívem, s az ablaknak hajtottam homlokom.

A hajnal vidám volt, napfényes és azt mondta: nem történt semmi... de engem nem vigasztalt meg. Nyárfám mellett egész gyülekezet volt már, csendesen, mint ahogy gyászolókhoz illik. Még Kalányos Jóska is szomorú volt.

Micsoda csodálatos teknő lett volna belőle... de hát most... - és sóhajtott.

Bizony, öreg fámat úgy szétvágta a villám, hogy csak csonk maradt belőle és az a csonk már nem volt az enyém.

Szomorúan otthagytam a társaságot, és ballagtam bánatommal a parton, amíg csak frissen, üdén és élve rám nem susogott egy másik nyárfa.