A kis Máté felszedte már a varsákat, mire elérte az este. A nagy csónak egyik végében még mozgott a hal, melyet a nagyasszonynak szántak, de Máté nem sietett velük. Csalánba ágyazta a halakat, és lassan tolta hazafelé a ladikot.

Közben megállt és hallgatózott. Ilyenkor már zsákmány után jár a vidra, róka, farkas, és Máté remegő izgalommal leste az esti hangokat. Ez volt az ő világa. Mellette feküdt íja, pár szál könnyű nyílvessző, melyeket mindig félelmetes biztonsággal eresztett el a cél felé.

Már nem járt messze az udvarháztól, amikor künt az úton lovak dobbantak. Máté megállította a csónakot. Hova mennek? Talán László úr jön haza?

De azután a lovak dobogása mintha megfordult volna. Most meg visszamennek? Miféle huncutság van emögött? A lovak dobogása elhalt, és Máté lustán nézte a csillagokat. „Csak tudnám, melyik az enyém- gondolta –, de hát haló ember honnét tudja az ilyesmit?”

Fülébe most ismét halk dobbanások értek. Az udvarházhoz vezető úton gallyak is súrolódtak.

„Kik lehetnek? – tűnődött Máté. – Jó lenne tán a ház mögé kerülni és szólni…” De aztán az új palánkra gondolt, a mély vízre, az erős kapura, és megnyugodott.

„Ha rosszban töritek a fejeteket, oda ugyan be nem juttok!” És szinte vidám lett erre a gondolatra.

A tompa dobbanások már nem messze jártak, amikor zuhant valami, aztán vészesen felnyerített egy ló. Az úton megmozdult a sötétség, törött az ág, és egy lovas ráhajolva lova nyakára vadul belevágtatott a kákás, mély vízbe. Utána még kettő.

„Az a kettő ezt hajtja!” – villant fel Mátéban, és már rátette a nyílvesszőt az idegre, amikor az üldözők megálltak. Az üldözött lovas ekkor lecsúszott a lóról, és átölelt egy nagy zsombékot, lova pedig kapálva, hörögve elmerült a hínáros lében.

A két árnyék még állt pár pillanatig, de aztán megfordultak, és kimásztak a sárból, amit igen jól tettek, mert Máté már felemelte nyilát. Valami homályos, vad ösztön gyilkolásra ösztökélte, mely azonban meglassúdott benne, amint azok eltűntek.

„Hátha ez a hitványa előttem” – tette le a nyilát, és hallgatózott tovább. 

Az úton most villant valami, aztán a surranó neszek és a mély dobogás elindultak a nagy út felé.

„Elmennek – mondta Máté magában –, emez meg itt fülel… Mit kellene tenni?”

A zsombék mellett most fájdalmas nyögés hallatszott és a víz csobogása, mintha az elmerüléssel küzdött volna az az ember.

„Ez sebes” – járt Máté esze, és pillanatnyi kétségek után lágy csendben a zsombék mellé tolta a csónakot. Kezében rövid kés, mert nem lehet tudni.

De a lovasnak aligha volt rossz szándéka, mert elcsendesedett, és csak nyöszörgött néha.

Máté közel hajolt, megpattintotta tűzkövét, és fehér világosságot villantott egy pillanatra. Máté megtántorodott a csónakban, és megragadta Bogics kezét, akit felismert, bár arca csupa vér volt.

- Csak egy kicsinység tartsd magad, uram – hadarta Máté, mert érezte, hogy Bogicsban fogytán van az erő, és a csáklyarudat aládugta, hogy valami támasza legyen.

- Az isten áldjon, segíts! – sóhajtott a horvát vitéz, de alig volt már hangja.

- Abban serénykedem, uram, merthogy ismerlek – lihegett Máté, és a csónakot pattanásig feszített izmokkal tolta Bogics alá, aki tehetetlenül kaszált lábaival, hogy beemelje magát a csónakba, a zsombékot pedig nem merte, de nem is tudta elereszteni, mert ujjai rámerevedtek a sáslevelekre, erejének utolsó fellobbanásával.

- Jobb, ha nem mozogsz, uram – akadozott Máté hangja –, ha békén vagy, talán bírok veled…

A csónak már annyira el volt billentve, hogy egy hajszállal odébb vizet merített volna. Máté felemelte az alélt Bogicsot, amennyire tudta, aztán szinte magára rántva, hirtelen behúzta a csónakba.

Máté hanyatt esett. Bogics jajdult egyet, de a csónak már egyenesen himbálózott a vízen.

A szigeten égett a tűz, és fényességének udvarában ott ült az öreg Máté. Nézte az eget, a titokzatos, sűrű csillagrajokat, melyeket mintha évről évre jobban megismerne, és amelyek mintha évről évre közelebb jönnének hozzá.

„Egyszer majd csak összeérünk – mondta Máté magában minden keserűség nélkül – mint ahogy a búza is szelíden dől el a kasza nyomán, amikor kalászházában megérett már a jövendő élet.”

A tűzből néha szikrák pattantak elő, és lágy kék füst is szállongott felette, melyet azonban hamar elnyelt a sötétség. Máté néha a sötétségbe nézett és hallgatózott.

„Fenébe kódorog ez a gyerek?”

Amikor aztán a csónak halk súrlódása közeledett a sziget felé, az öreg elmosolyodott. „Tán vidrával akadt össze? Vagy farkassal, de nem lány után járt, az bizonyos!”

A csónak sikálva tolódott fel a homokpadra, amikor unokája fojtott kiáltása ért hozzá:

- Öregapám! Siessen kend…

Máté már az első szóra felállt. Unokája hangjában különös, nagy érzések vibráltak, melyet a nádi ember füle éppen úgy megérzett, mint a madár hangjáról is megmondja: mikor boldog, mikor fél, mikor szerelmes, mikor szól a fiaihoz, és mikor haldoklik. Más ember fülének egyforma ez mind. Madárszó: madárszó.

(1937)

**