A folyó háta meg se fodrozódott, úgy érkezett a szél ezen az alkonyaton. Egyszer csak ott volt. 

Fellendült a nyárfa ágai közé, megforgatta leveleit, hogy elég aranyosak-e már, és azt mondta: 

- Ősz van. Ősz...

A nyárfa reszketni kezdett. 

- Ősz- suttogtak a levelek, s egyesek kerengeni kezdtek lefele, mások ezüstjüket mutogatták, amit a szél figyelmesen megvizsgált. 

- Fizess még! - bosszankodott a szél, és megrázta a fát, mire hullott az arany levélbankó, mintha halott lepkék aranyraja szállt volna a földre. 

Összehúztam a kabátom, s egyszerre csend lett, de a túlsó part alkonyodó ködében felálltak a régi őszök, iskolaszagú emlékek s köztük barátom. Péter. Kard van az oldalán, melyet hordóabroncsból kalapáltunk ki, és lyukas kucsmájában libatoll.

Körülnéztem, és melegem lett egyszerre, de inkább a szívem táján. A szél még rendezkedett egy kicsit a nyár lehullott aranylevelei között, aztán leült mellém a partra illedelmesen. 

- Olyan szépet álmodsz, láthatom én is?

Péterrel szemben Skandera Gyula állt, a "törökhagyás". Nem is tudom, nem volt-e igaza a falunak és Futó Kati néninek, akik határozottan tudták, Skanderáék még a törökvilágból maradtak itt. Azóta vásznat szőnek, és egyéb békés dolgot művelnek: ámbár most ez a Gyula nagyon harcias. Egyszóval - vezér. Fején turbán van, piros csíkkal, ami elmaradhatatlan kelléke a Skandera bácsi által gyártott törülközőnek. Lófarkas kopjára támaszkodik. A lófarkat Berta Jancsi "szerezte" a legutolsó vásáron. A ló nem is szólt semmit, de a gazdája a bicskát kereste a zsebében, mikor meglátta a csúffá tett lovat. Így jár az, aki hosszabban tartózkodik a söntésben, és nem tudja, hogy a helybéli ifjúság körében török-magyar harcok dúlnak, mely lófarok nélkül el nem képzelhető. Egyszóval Gyula a lófark mögül fölényesen néz Péterre.

- Mögöttem a nagy ozmán birodalom és Allah, aki egyedül való. 

Péter a kardjára csapott: de szólni már nem tudott, mert a harcteret szegélyező árokparton egy kislány futott végig, s bennem valami hideg rémület emelkedett.

- Pista - kiáltott a lány -, Pista, meghalt a kis Erzsi!

A leány megállt, a kiáltás elszállt, s ez a délután dermedt alkonyat lett egyszerre, ami csak Gyulát nem érintette meg, aki vezér volt, és a más bánata nem érdekelte. Ingerülten emelte fel a kopját. 

- Karóba húzatlak...nem látod, hogy harcban vagyunk?

Erre elsírtam magam, Péter pedig a hadvezért hatalmasan pofon vágta. 

- Az anyád, török, hát nem hallod, hogy Pistának meghalt a testvére?

Hogy mi történt mögöttem a réten, ma sem tudom, de adósa lettem azon a délutánon Péternek, aki egyedül védelmezte kishúgom emlékét. 

És az adósság nem fogyott, csak nőtt.

Egyszerre készülődtünk a gimnáziumba. Mi lelkendezve, Péter aggodalmasan, mert nagyon szegények voltak. Mi kocsin, előkelő porzászlót lengetve, mögöttünk Péterék gyalogszerrel, meg-megállva, hogy elszálljon a mi porunk az aszott mezők felé, mert Péter abban az időben már erősen köhögött.

"Majd szólok nekik - gondoltam, amikor megláttam őket -, hogy üljenek fel. Vagy legalább a batyut tegyék fel..." 

A kocsi csak zörgött, az útszéli nyárfák elmentek a falu felé, és velük Péterék is elmaradtak.

Tízszer is fel akartam ugrani. 

"Péter! - kiáltott bennem valami. - Péter!" 

És csak ültem, és csak néztem Deres bácsi hátát, akié a kocsi volt. Talán ő majd szól... 

Zörgött a kocsi, szállt a por - száll még ma is, de Péter már nem köhög. Meghalt abban az évben, itt hagyva leróhatatlan adósságommal... 

Csak ülök most is, és várom az estét. A szél itt pihen mellettem, és gondolataimra nem válaszol. A nyárfáról leválik egy-egy levél, a nyárfa hűségesen fizet a földnek a tavaszért, jószágért...de hogy fizetek én? 

Lehet ott fizetni?

Van ott út, szekér, nyárfa és por...

Egy kis csillag pislog felém, mert - észre sem vettem - beesteledett. 

Biztatóan csillog a távoli fény, talán Péter integet vele, hogy hát igen, ott majd én megyek gyalog, és nyelem a port, én leszek szegény, de azért ne féljek semmit, ő majd felvesz a kocsijára, mert aki itt lent csak gyalogolt, ott bizony kocsin jár.

/Forrás: F.I., Tarka rét/