A nap sugarai hajnali ragyogással vágnak végig az alvó falu felett; az éjszaka még nincs messze - fekete árnyai alig hogy elrohantak nyugat felé - mégis meleg van, s a fényre és melegre kizúdul a kasok népe.

   Zsonganak a méhek az akácvirágon, mint a távoli orgonaszó és zsongásukban régi dal szárnyal:

   „Tele van a város akácfavirággal.”

   De aztán elhal a nóta, lehullik a virág s csak maga az akácfa marad meg szerte a magyar faluban, kopár domboldalakon, vízmosások meredek partján és futóhomokok sivár, szürke élettelenségében.

   Hogy megszerette ezt a földet ez a fa, és hogy megszerette a magyar ember is az akácfát. Talán hasonlít is egy kicsit hozzá...: szívós, kemény, rugalmas és nagyon-nagyon igénytelen.

   Hiszen igaz, hogy Amerikából kaptuk kb. 450 éve - de azóta jobban megszerette ezt a földet, mint tulajdon hazáját; gyökeret vert földünkben, szívünkben, és ha magyar fára gondolunk, először talán mindig az akác jut eszünkbe.

   Az, hogy: „Tele van a város akácfavirággal.”költő szülte szép álom, de a falu bizony tele van; az alvégtől a felvégig, a templomtól a temetőig akác illatozik, ha eljön az ideje, az akác suttog esténként, ő ad árnyékot, rajta búg a gerle és költ a rigó, rajta tanul fára mászni a gyerek és belőle készül az a szomorú fekete alkalmatosság, amelyen a magyar ember kiballag a temetőbe: a „Szent Mihály lova”.

    Ez azonban csak nagy sokára következik még. Addig ezer formában áll mellénk ez a fa és szemünk naponként akad meg rajta, mely a küszöbtől a szekérig, a köcsögszárítótól a gereblyéig mindenütt bele ütközünk, s ha a szerelmes lány a nóta szerint

    „ Átöleli kapufáját

   Úgy siratja a gazdáját”

bizony a gazda helyett akácfát ölel, amit az meg sem érdemel, bár a gazdát – sajnos — sehogy sem helyettesítheti.

   Ez a kapufa ölelgetés azonban valószínű az éjszakai órára esik, míg most hajnal van, szép piros hajnal. A gazda vállára dobja a kaszát, akácfából készült kaszanyéllel, átlépi az akácfa küszöböt, visszafordul az akácfa kapufa mellől, hogy rendben marad-e a hát és elgondolkodva ballag a földjére a verébcsiripeléstől hangos akácfák alatt.

   Ragyog a határ. Harmat szikrázik a kukorica sávos levelén, reggel felé fut a hajnali patak, dobog a híd, melyet akácfa lábak tartanak és akácfa korlátok szegnek, hogy az ijedt csikó és bámész borjú bele ne trappoljon a meredek partok közé.

   Hát tart ez a híd — gondolja a munkába menő ember, csak úgy mellesleg, mert ha jól tart, nem érdemes rajta gondolkodni – pedig a híd igazán jól tart, mint a nemes szőrme, mely négy öt szövetet is kiszolgál. Mert a dobogóját megújították már ötször is, de a lábak állnak, mint a vas, a gerendák tartanak, mint a beton, emberek jönnek és múlnak el, nehéz és könnyű évek ballagnak az időtlenségbe, az akácfa oszlopok oda sem néznek a víznek és időnek – ami pedig jócskán lefolyt a patakon és a naptárakban --, pedig az egyik gerendába beleégette az építő mester, hogy:

   „Készült 1897-ben”

   Ötven év!

   Országok és birodalmak dőltek össze az, elmúlt 50 év alatt, de az akác tart, mert akác, és nem üvegházban nevelkedett.

   Folyik a víz, mossa az öreg oszlopokat, és tükrében megfürdeti a felhőket, melyek a hegy felől jönnek. A „hegy” ugyan csak a domb, de szőlő terem rajta, azaz a bor, így mindenképpen „hegy”!

   Kapák villognak a hegyen a tőkék között. A kapák nyele akácfa, a szőlő támasza és gyámolítója az akácfa karó. Ha a végét megpörkölik, szinte örökös, akárcsak az öreg pince ajtórámája, amelyhez sokszor hozzádőltek már az öregapák is, támogatásra szorulván egyes kiválóan sikerült pincézés során.

   De nem baj az! Talán nem is azért dőltek az öreg ajtószárfának, mintha a bor a csizmaszárba ereszkedett volna, hanem a tájat nézték, amely innét felülről sejtelmesen távoli és mindenképpen szép.

   Messze a túlsó hegyen a bánya füstölög felesleges erőlködéssel és közbül a völgyben zakatol a bányavasút. Az öreg magyar nagy elismeréssel van a bányászokról, mert járt egyszer azokban a sötét, pokol kanyargókban és ugyancsak nézett a „padlás” felé, hogy nem szakad-e le?

  –Ne féljen – mondta a bányamester –, akáccal van aládúcolva.

  – Akkor jó – bólintott.

   És arra is emlékszik, hogy amikor lefelé a kisvasút úgy nekilódult, mintha sose akarna megállni, odaszólt a fékezőnek, hogy ne eressze olyan vadul ezt az ördögszekeret, a kormos bányász csak nevetett:

  – Akác talpfák vannak alattunk, bátyám, a gyorsvasutat is elbírná…

  Delelőn jár már a nap. A gólya az akácfák alatt bóklászik, az aratók akácfa hűsén eszik a lebbencslevest, s a bodnár a műhely hűsén akácfa küllőket hasít majdan elkészülő szekereknek. S ha végzett a küllőkkel, jön a fejszenyél, kalapácsnyél, kisafa, lőcs, hámfa, gerendely… és amikor a harangozónak eszébe jut, hogy dél van – ha igaz –, akácfa haranglábakon kondul meg a harang, figyelmeztetve az imádságra és a nándorfehérvári csatára, amikor pedig még nem is volt akácfa a magyar tájakon.

   Múlik a nap. Az árnyékok kelet felé hajlanak és a szegényember szegénygyereke akácgallyat szed a házinyulaknak és a szerencsétlen akácgallyat pusztítja, vágja a szegényember tehene, a kecske.

   Akác, mindenütt akác!

   A reggeli füst akáctüzelőből felhőzik a párás ég felé, akácparázson fűtött kemencében pirul a kenyér, akácrőzsén melegíti korai vacsoráját a kubikos, és – igen –akác ostornyelet vág az éretlen suhanc, szép, fiatal, út menti fából, melyet gondos kezek ültettek árnyéknak, útjelzőnek úttalan havas telekre, haszonnak, de semmi estre se ostornyélnek.

   Szegény akác!

   Nemhiába susog olyan szomorúan szeles alkonyatkor, és nemhiába szereti úgy a temető árkát, ahol életunt vándorlegények akasztják fel magukat tulajdon nadrágszíjukra s az akácfára.

   Hát szomorú az akác.

   Küzd a hideggel, küzd a meleggel, küzd földdel és az éggel, de az emberrel, főleg az emberi kapzsisággal és a butasággal nem tud küzdeni.( Igaz, ezzel maga az ember se bír).

   Az állat lelegeli, a kerék eltiporja, a disznó rajta vakaródzik, a gyerek rajta próbálja ki az új bicskát, és a szerelmesek szívet vésnek fiatal kérgébe, gyilkolják a fiatal élő fát a szerelem nevében.

   És sehol egy kerékvető, sehol védőkorlát. Nyáron legeli a kecseke, télen rágja a nyúl, töri a kerék, vágja az ember, s ő csak ad, ad élve és holtan, árnyékot, virágot, illatot, munkát, meleget és hisz, tűr, küzd a végtelenségig, akár a magyar ember, hogy egyszer csak jobb sorsa lesz ezen a világon.

   De ezenközben bealkonyodik.

   A gazda hazaérkezett már, ellátta az állatokat, szénát vetett a lovak saroglyájába, melynek fogai akácból vannak, rákönyököl a pitvar akác korlátjára és nézi az esti világot, hallgatja a tűz pattogását, mert akácrőzse ég a lebbencsleves alatt.

   Csendes már a falu. Az akácok tűnődve állnak az udvaron és rejtik a fészket, melyben álmosan szólal meg egy-egy madár.

   Akácsövények védik a kertet millió tüskével a tolvajok ellen, akác szarufák tartják a tetőt az ember nyugalma felett és akáccal fogazott létrán megy fel az asszony a padlásra, mert dió kell a rétesbe, és holnap vasárnap.

   Igen, a faluban vasárnap van.

   De nem a legelőkön.

   A pásztornak nincs ünnepe  – ha csak a szívében nem  –, mert a jószág enni akar, s a jószág inni akar. Most karámban pihen a gulya, s a karám kerítése akácból van. Akác ég a pásztortűzön, s ez a tűz az egyetlen világosság a rétség meleg éjszakájában.

  Lobog a láng, hosszúra nyújtja árnyékát a kútágasnak. Akácból van a fény és akácból az árnyék, s ilyenkor úgy látszik, mintha a felkelő hold is megpihen a kútágas villájában, ami lehetséges is, mert a hold alig nagyobb, mint egy jókora kenyér, a kútágas pedig bírja, mert akácból van.