Poros utak felett álmos meleg. Lankadt akácok bóbiskolnak az utak mentén, valahol búg a cséplő, és a torony felett gólyák örvénylenek.

Tanítják a fiatalokat a hosszú útra.

Valamikor keselyűk kerenghettek így a csataterek vérpárás felhői felett, amikor már elszállt a kürtök rivalgása, és holló gubbasztott a zászlók törött nyelén.

De most békesség és csend ül az augusztusi tájon, csak a gólyamadár röpteti fiait a torony felett. Szikrázik a kereszt a messzeségben, és felette folyik a fárasztó torna, hogy a gólyanemzetség fiataljai fáradhatatlan szárnyakkal kelhessenek messze útra kisboldogasszony táján, amikor csendes, litániás ének zsong ki a templomból, és virágüzérek sóhajtják szomorú, halódó illatukat a kőkereszt omladozó párkányán.

Sárga tarlóban kolomp kondul, és lógó nyelvvel ballag a pumi. A juhásznak kétszer is kell mondani, ha tereltetni akar. Meleg van. A tarlókon apró kék virágok fakulnak, az utakon és legelőkön pedig sudár virágjában pompázik a királygyertya. Csupa ragyogás a határ, csupa útra készülő pompa.

Gerlék és örvösök szemezgetnek a vadmohar kihullott magján, és csapatosan rebbennek fel, ha árnyék suhan el felettük. A fecskék alacsonyan szállnak, és csak akkor vágódnak fel, ha megjelenik görbe szárnyú örök ellenségük, a kabasólyom. Szidják a fekete fejő hóhért, mely ritkán megy el üres kézzel. Hiába hajtják, hiába vagdosnak feléje. Karmai közt aléltan vergődik a kis idei fecskemadár, aztán elereszti szárnyait, és nem fecske már többé, csak – élelem.

Az augusztusi párában mindenütt madárrajok mozognak, mégis néma a határ. Nem búg a vadgalamb, nem kurrog a gerle, s az erdők tavaszi visszhangossága, fészket rejtő álmodozása oda van.

Ki törődik most a fészekkel? Nincs szükség rá. Buksi gébicsek ülnek körülötte, és levágnak néha az aszott fűszálak közé, ha szöcskék vetődnek arra.

A puszták körül már új kazlak nőttek. Friss szalmaszag leng a szérűkben, és a maggal megrakott szekér nehéz zökkenőkkel ballag a magtár felé.

Alkonyattal a por lehúzódik a völgyekbe. Vörösen hunyorog a nap, lángol a horizonton, és ilyenkor bíborba öltöznek a jegenyék.

A vidéki házak bolthajtásos, öreg pipázóiban az augusztusi délután árnyai járnak, és felkúsznak a fegyvertáblákra, melyek felett kitömött madarak néznek mérgesen az ablak felé, pedig jobb szeretnének lefelé, a puskákra vetni gyilkos pillantásokat, mert azok az okai, hogy nekik éveken át kell kiterjesztve tartani szárnyaikat, ami nagyon fárasztó lenne, ha a kitömő nem használt volna jóféle drótot…

A puskák ilyenkor még csak ásítoznak, és titkon odahallgatnak, hogy mit mondanak az urak, amikor tarokk közben szivarfüst foszlányozik a levegőben, és a kadarka nyomán csillogóvá válnak a gondolatok, mint az ősz végi napsugár, mely tüzet és szívet kölcsönzött a bornak, hogy derüljenek néha és megtalálják szívüket az emberek.

Ilyenkor tudódott ki az is, hogy az öreg Kirnert a fiú kapja meg ebben az évben, hiszen:

- Én is boldogult apámtól kaptam – mondta a házigazda -, szebb ajándékot úgysem adhatnék neki.

Az öreg Kirnert meghatotta a dicséret, de el is szomorította.

- Nem sok jót nézek ki a gyerekből – súgta a rátarti húszasnak -, múltkor úgy forgatta ezt a nyomorult flóbertot, mint a béres a lőcsöt. Hát csak engem fogjon meg olyan hányavetin: úgy pofon rúgom, hogy a Fiastyúkot meglátja fényes nappal!

A kis húszas kajánul és diszkréten ásított.

- Attól a negyed kiló portól rúghatsz is, bátyám… Csodálom, hogy rosszul nem leszel tőle…

- De lövök is, öcsém! Lövök is! Még ma is. Láthattad. Mint a ménkű. Ha zörögnek is a csontjaim…

- Csend legyen odafent! – mordult mérgesen egy rozsdás elöltöltő, melynek kétujjnyi torka papírvékonyra volt már kilőve. – Ki mer itt öregségről szólni? Jövő héten kimegyünk gazdámmal, az alispánnal fogolyra. Egy marék por, egy kis csepű, két marék aprógöbecs, megint egy kis csepű. Jól leverve. Felszáll a fogoly, mint a felhő, közibük vágom a göbecset… aztán már csak szedni kell e tömérdek madarat. Így szoktuk ezt mi. Én meg az alispán. Mindenütt minket néztek. Mondta is a királyi fiskus a gazdámnak:

„Válassz a négyesemből egy szürkét, Pista, odaadom a puskádért.”

„Nem válok én ettől meg, amíg élek!”- mondta az alispán. Hát nem is váltunk. De már régen nem láttam. Persze temérdek a dolga. Követválasztások…nagy diéták… nem ér rá. Talán a jövő héten mégiscsak elmegyünk fogolyra… Addig meg csak aludjatok odafent.

Az öreg Kirner integetett a kis húszasnak, hogy ne szóljon közbe. Még kikottyantaná, hogy az alispán fehér kezeit rég összetették már a díszes mentecsat felett, s azok a kemény kezek nem fognak már időtlen időkig mást, mint egy búcsújárta rózsafüzért…

Így aztán csend lett az öreg szobában, hol az emlékek alkonyodó árnyékában tétován megáll az idő.

A jegenyéken verebek csiripelik esti mondanivalójukat, és búcsúztatják a napot, mely véres világot vet az öreg ház ablakaira, mintha fáklyák lobognának bent, kivont kardú, merev hajdúk között, kik utoljára vigyáznak gazdájukra, az alispánra…

Aztán elhamvadnak a tüzes ablakszemek, s a nap lehúzza magát a kukoricás mögé, mely rejtelmesen súg-búg, ha az est arra száll apró szelek nyomán, melyek az erdő hűvöséből jöttek. A tarlókra ilyenkor kibaktat a nyúl, kisurrannak a foglyok, s a barázdában sietve oson a róka.

Valahol még dohog, búg a gép, valahol meg dalolnak.

Túl a dombon feketén hallgat az erdő. Lomb se rezdül, ág se hajlik, a tunya melegre némaság kapaszkodik, és már rég felragyogtak a csillagok az ég örökös végtelenségében, amikor elpattanik egy-egy gally, és halkan törik az avar valamely legelőre vagy vízre igyekvő vad lábai alatt. Halk neszek szöszmötölnek az éjszaka fekete takarója alatt. Megállnak néha, hallgatóznak, és újból megindul a zörgés.

Egyforma, szabályos léptekkel jön az őz, összefolyó iramban a róka, és a baktató huppanásokkal a nyúl. Az erős törés szarvast jelent, és ha koca jön malacaival: mintha gereblyét húznának a levelesen. A malacnépség nagy igyekezettel megy a kukorica felé, és megfeledkezik a köteles óvatosságról. Egy-egy nyikkanás azonban azt bizonyítja, hogy az öreg emse oldalba csípte a rendetlenkedőt. Utána csend. Aztán újból megindul a soklábú gereblye.

Az erdőszélen megint elcsendesedik a család, s aztán már csak azt hallani, amikor itt is, ott is roppan a kukorica.

Hűsül az est. A csillagok még szebben ragyognak, a Tejút selyme kifehéredett a mindenség boltozatán, és titkos hívogatások, messze hangzó madárkiáltások szólnak a levegőben. Néha szárnyak suhognak a fel-fellobbanó tüzek felett.

Augusztus van. A nappal még tündöklő és forró, a természet terített asztalán még nyüzsög az élet és eleség, de a vándormadár már megindult a messze évezredes út jeltelen országútjain.

A természet örök naptárlapjain bizonyára fel van jegyezve, mikor kell indulni a fecskének, mikor a gólyának és mikor a többieknek. Eljön az idő: mennek. Most még csak a legkorábbiak utaznak, a legóvatosabbak, és ijedten libbennek magasabbra, ha alattuk az őrtüzek lobbot vetnek, és durran a puska.

A suttogó, lopakodó neszek most már befelé húzódnak az erdőbe.

Elmúlt éjfél.

Az öreg emse jóllakottan vezeti vissza fiait a sűrűbe, aztán már csend van a kukoricásban.

Ködök kelnek a völgyek alján, ónos harmat száll a sás levelére. A keleti ég alján világos csík mutatja, hogy egy éjszaka megint lehullt az idő soha vissza nem forduló kerekéről. Álmosan kiált a hajnalban ébredő csóka, és hangjában – amint az végigvág az alvó erdőn – benne van, hogy közelget immár a nyár végi utak foltos ruhájában is ragyogó vándora, a furulyaszavú szeptember.