Ilyenkor már lassan elcsendesednek az erdők. Üresek a fészkek, lehulltak a virágok, és az erdei tisztások fűerdejét is tarlóra vágta a szisszenő kasza.

Hallgatódznak ilyenkor és susognak az erdők; ha vihar van, érett hangon szólnak, és a reggelek párájában megfakul a nyár ezerszínű rokolyája.

És a madarak is másként szólnak. A sárgarigó fuvolája most már az érett epret dicséri, a cinkék cserregése a hernyóknak szól, a varjak némán lesik a szöcskét a boglyák puha tetejéről, de a szerelemről és a fészekről nem dalol már egyik se.

A letarlott búzamezőkön pedig elgondolkozva dől a kereszteknek az öregedő nyár.

És a patakok sem sietnek már sehova. Hacsak esők nem zavarják langyos ágyukat, szívesen elácsorognak a kiöntéseken. Puha tükrükben meghintáztatják a sárga vízililiomot vagy a nefelejcset, és öngyilkos bogárkákat ringatnak ismeretlen tájak felé.

A békák zenekara is elhallgatott. Az előénekesek lustán pislognak a forró homokpadokon, és csak akkor ugranak fejest a vízbe, ha gólya- vagy gémárnyék mozdul felettük, vagy könnyelmű szitakötők szállnak eléjük.

És a malmok se zúgnak hangosan ilyenkor. Csak mint a nagy dongók, álmosan, békésen, és az öreg kerék úgy lapátolja a vizet, mintha sajnálná összetörni a víz kék tükrét.

A galamb se búg az erdő mélyén úgy, mint a tavaszon, amikor májusi esők simogatták a fészektartó nagy fákat,és minden bokorban, minden virágban, minden énekben egyetlen nagy érzés ujjongott: a szíveket és fészekbölcsőket megtöltő szerelem.

Az érkező augusztus tikkadtságában útra készülés van,egy kis búcsúzás van, és mégis akad az erdő lakói közül,amelyiknek most kezdődik a nász.

Talán a déli verők hősége forralja fel vérét, talán a tarlók lehelete bódítja szerelemre, nem tudni - de ilyenkor titkos ösztönök buggyannak fel félénk szívében, és párt keres magának a koronás fejű őzbak.

Az őzbak párját keresi, a vadász pedig a bakot. Az egyik fegyverrel, a másik pedig ősi, romlatlan ösztönökkel, és az életre-halálra menő játékban könnyebb dolga van az őznek.

Igaz ugyan, a vadásznak gyilkos puskája van, erős messzelátója van, különféle furfangjai vannak, de az őznek ezer rejteke, messzelátónál jobb szeme és tüneményes orra van, mely az áruló szimatokat messziről elkapja, s a vadász aznap már nem beszél vele.

Járja a vadász az erdőt. Lába nem dobban, mert gumi a cipője, de a száraz avar ropog, mint az üvegcserép, a messzelátó is megkoccan a kabátgombon, és a gyufaskatulya is zörög a zsebben.

Megáll a vadász.

Törli verejtékes homlokát, zöld falevelet dug a gyufák fölé, hogy hallgassanak, és a messzelátót is zsebre teszi. 

És megy tovább. Csendes az erdő, és valami zörög a bokrok között. Kézbe a puskát, mert a bak minden pillanatban kiléphet . . .

Jön a zörgés. Ilyenkor kicsit kalapál a vadász szíve, s a bokrok alól kiszalad egy - feketerigó. Hogy ez a kis madár mekkora zajt tud csapni! A vadász bosszankodik, a rigó pedig ijedten, árulón sikongat, mintha azt kiáltaná az erdei népeknek, hogy vigyázzanak, mert itt áll a cserkészúton a kétlábú gyilkos. Vigyázzanak!

Oson a vadász. Néha megáll, letörli arcáról a pókhálókat, mert a kis pókok is vadásznak, és hálójukat a cserkészút fái között feszítik ki. A vadász nem szereti a pókhálót, de a kis pókok sem szeretik, ha hálójukat összerombolja valaki, ezért belemásznak a vadász nyakába, és akkor kezdik csiklandozni, amikor éppen nem mozdulhat. Mint például most.

Mozdulatlanul áll a vadász. Tenyérnyi kis vörös foltot figyel a bokor alatt, s csak amikor lejjebb hajol, mosolyodik el, mert két okos gyerekszem néz rá.

"No - mondja magában a vadász -, nem félsz?"

A kis őzgyerek pedig félelem nélkül néz szembe a puskás emberrel.

- Az anyám elment valahova - mondják szemei -, én meg csak itt nézegetek . . .

- Jól van no, hát csak nézegess. Ki bántana téged? - 

És ellép a kisgidától, nehogy megijedjen.

Egy héja vijjog valahol, és a fák sudarában egy kis szél jár. Elgondolkozik a vadász, és szinte megdermed, mert az egyik bokor mellett őz áll. Csipegeti a leveleket, de a fejét nem látni. A puska már a kézben van, a messzelátó a szemnél. Múlnak a másodpercek. Kilép az őz, s a vadász kezében elernyed a puska. Suta. Annak a kis őzgyereknek az anyja. Csak észre ne vegye, mert akkor riasztva kiált nagyokat, s ha bak van közelben, elugrik az is.

Megy a suta hazafelé. Fellélegzik a vadász, és sietve megy odébb.

A nap most kel, a fák koronájában már megvillan az első napsugár, s a völgyekből is elpárolog az árnyék. A haraszt alól föld- és cserszag száll, egy harkály kopogtatja valahol a beteg fákat, és a vadász megint megtorpan, mert egy róka surran előtte zajtalanul, mintha lába se lenne.

A vadász a kisgidára gondol, és meglőné a rókát, ha a kisgida most egyedül lenne, és a róka arra tartana. De az őzanya már hazaért, s a róka másfelé megy. Így a vadász játszik egy kicsit a rókával. Foga között szívja a levegőt, ami úgy hangzik, mint amikor az egér cincog. A róka felkapja fejét, és rohan a cincogás felé. A vadászt csak akkor veszi észre, amikor már késő lenne . . . De a vadásznak nem kell most a róka, ezért megemeli kalapját, és suttogva azt mondja:

- Jó reggelt, koma!

A vadász azt hiszi, hogy ez tréfa, pedig szegény rókának minden szál szőre égnek mered a borzalomtól. Később pedig talán arra gondol, hogy akkor csinálna ilyen buta vicceket a vadász, ha őnála volna a puska, és a vadász lenne fegyvertelen . . .

A róka rohanásának zaja csak annyi a csendben, mint amikor vízfodor szalad végig a tó hátán. Utána újra úr a csend. De most már darazsak zümmögnek, nagy legyek donganak, méhek keresik a maradék virágokat, és ez a zsongás úgy hangzik, mintha valahol nagyon messze orgona szólna, és vasárnap lenne. Talán vasárnap is van, de ezt az erdőben nem tartják számon.

Lépeget a vadász, és elfelejti a puskát a vállán, a meszszelátót a zsebében. Még a bakot is elfelejti, mert keleten bíbor pompájában most kelt fel a nap, s az ezüst harmatcseppek élő, véres, rubintlánggal lángolnak fel a kis fenyőfákon, mint valamikor régen, a gyermekkor ködében a karácsonyfák.

És ekkor elpattant egy ág, és szétfoszlott a látomás. 

A puska újra kézbe került, a messzelátó a szemhez, mert egy őz járt a bokrok mögött, s ez lehetett a bak is. Az a híres. Az a híres, melynek agancsa dísze lenne a kiállításnak és hőse az elbeszéléseknek, amit a vadász mondana el téli poharazás közben.

Az őz meg-megállt, de nagy volt a fű, sok az ág, és semmiképpen nem lehetett meglátni, hogy suta-e vagy bak. 

Meleg volt már ekkor az erdőben. A vadász leguggolt,felegyenesedett, jobbra hajolt, balra hajolt, verejtékezett, de még mindig nem tudta, hogy agancs van-e annak az őznek a fején, vagy csak két fül. Izgalmában reszketett már a vadász, szíve a torkába költözött, és szeme előtt karikák táncoltak, mert egy pillanatban mintha fehér végű, hatalmas agancs villant volna meg; ám ez lehetett káprázat is. 

Bizonytalanságban lőni bűn, mert valahol egy kisgida árva lehetne, s az erdőn árvának lenni egyet jelent a halállal.

Ekkor egy pillanatra kidugta fejét a bokrok közül a hatalmas bak. Koronás fején megvillantak a fehér ágak, és a döbbent csendben ránézett a vadászra. Csak egy pillanat 

volt az egész, azután hatalmas szökkenéssel eltűnt a fenyők között.

A vadász kezében megrándult a puska, de lőni már nem lehetett.

- Ezt hát elszamárkodtam - mérgelődött a vadász, és úgy érezte, hogy elvesztett valamit. Az öreg bak megint kifogott rajta.

Vállára vetette puskáját, és úgy ballagott kifelé az erdőből, mintha megcsalták volna. Lába alatt reccsenve tört a gally, a cserkészútra hajló ágakat gorombán félrelökte, a 

sárgarigó fuvolázását meg sem hallotta. Mit hallgasson azon a buta rigón?

De amikor az erdő szélére ért, meg kellett állni, mert a nap végigöntötte a nyár aranyát a réteken, tarlókon, s a nagy világosságban eszébe jutott a vadásznak, hogy a nagy bak még nem veszett el.

Talán ha meglövi, akkor elveszett volna. Ott feküdne most véresen a vadász mellett, szemére zöld opált borított volna az enyészet, és a karcsú lábak kecses mozgását örökre gúzsba kötötte volna az elmúlás.

Nem, a nagy bak nem veszett el!

Majd meglövi máskor, ha fúj a szél, zúg az erdő, és az esőfelhők elmossák a nagy bak kifreccsent vérét. De ma,ma már kár lett volna.

Amint vinné, utána döngnének a vérszagra szálló dögbogarak, és nem lehetne megállni az erdőszélen, ahol szalakóta csillogtatja zöld ruháját, és buksi gébicsek lesik a szöcskéket.

De így megáll a vadász. Nincs terhe semmi. Nekidől a fának, és megfürdeti arcát a szellőben, mely a rétről hozott kakukkfűszagú üzenetet az erdőnek.

A bokrok levelei megmozdulnak, és a vadász hallgatja az üzenetet, hogy lehullott már a vízililiom szirma, lefeküdtek a búzaerdők, elérett a cseresznye meg a meggy, és 

szamócából is csak sarjú van már a vágásokban s a gyér fűvű domboldalakon.

És megértette a vadász, hogy mindennek eljön az ideje. 

A baké is és a vadászé is . . .

Majd később valamikor, de most még szikrázik a nap,surran a forrás hűs vize, mint az élet, és csak az érett életeket szedi áldott kötényébe a kenyérszagú nyár.