Álmos, porszagú csend. A világ semmiképpen nem akarja elhinni, hogy hajnal van, de a derengés felhígítja a sötétséget s a

fecskék kisurrannak az eresz alól. Ásítva támaszkodnak a szürke fák és az árnyékból kiemelik lomha hátukat a szalmakazlak.

Még nyújtóznak a szalmaszálak, még lehelik magukból a tarlók kenyérszagú melegét, de ez már csak az aszalódás kesernyés

cukra, a búzamezők fiatalságának öregedő emléke.

Még hűvös van, a kertben erőtlenül lebeg a kaporszag, a pocakos uborkák indaszaga, de ahogy keletről szétterül a fény, az

illatok párája szitálva hull a kiásott krumplik széthányt bölcsőjébe.

Melegedik. A rétről egy sündisznó lohol hazafelé a kert gyepűje alá, ahol pár idei veréb csiripel.

A rét kopár és nem szereti, ha a nap így levetkőzteti. A fűzfák úgy állnak a rét aljában, mintha bús fejüket most akarnák

a vízbe dugni. A békák a part alá bújnak a gémek és gólyák elől.

Mert- elég baj - gólyák is vannak a világon és békaszempontból veszélyessé tesznek minden szárazföldi kirándulást.

A levegő száraz, mint a téglaégető pora és nem hallatszik más, mint egy-egy ürgefüttyentés.

A dombháton hideglelősen reszket a levegő, pedig meleg van, az ökörfarkkóró árnyéka reggelt mutat már, a tarlók repedezett

hátát gyógyítóan vakarja egy-egy eke, mögötte száll a por, mintha az ökrök füstölnének, ámbár nem szénnel tüzelnek bennük,

hanem lucernával.

Az erdő alatt komolyan ballag a juhász, mert az erdőőrre gondol. Az erdőben az erdőőr lépeget, látja a juhászt. A juhász

legeltetni akar, mert ez a kötelessége, az erdőőr pedig nem engedi az erdőbe, mert neki ez a kötelessége. Legeltetni pedig

most már az erdőben lenne jó.

A juhász mellett ott ballag a pumi. Egy ideig az erdő felé figyel, de aztán nem figyel.

- Nono - mondja a juhász - elment volna az a tűzrevaló?

A juhász nézi a kutyát, a kutya a juhászt.

- Hát nézd meg - int az erdő felé - mire a kutya becsörtet az erdőbe. Pár perc múlva visszajön, leül, vakaródzik. Ez

puminyelven azt jelenti, hogy: - Senki és semmi, akár vakaródzhatok...

- Akkor fordíts, kutyám - int a juhász és a falka csendesen beereszkedik az erdőbe.

A legelő újra mozdulatlan, a nap tüzes kereke szikrázva mászik az égi dombon, s a forrás mellett, mélyen az erdőben alszik

a ráncosképű, pocakos Augusztus.

Alszik. Elszórta már, amije volt s a napra bízta a világot.

A nap a tetőre ért, dél van.

Lángol a föld és mozdulatlan minden, csak a delelő ökrök farka ostorozik, mert az erdőből bögölyrajok zúdulnak ki véres

útonállásra. Ez az ő idejük.

Aztán elindulnak az ekék, a bögölyök visszamennek az erdőbe, az árnyékok óramutatója lassan délutánra fordul és a dombok

mögött már az alkony sóhajt.

A dombon szőlők vannak, tüskés kerítések, öreg pincék. A pincék előtt kis pad, a zsúphéjban darazsak, a kis ablakok mögött

csend és régi törkölyszag. A darazsak zsonganak, kint a tőkéken új bánatok és mámorok érnek.

A fürtök megbújnak a gálickék levelek alatt, gyűjtik a cukrot, amiből boldogság vagy boldogtalanság...de elmúlik mind a

kettő...

A kis pince ablakszeme nézi a szőlőt, várja a mustot, hogy megforrjon, hogy újbor legyen, amitől a pince is félrevágja

öreg zsúpkalapját. A serdültebb fiatalság ellopja a pincekulcsot, szalonnát pirít, bort lop a lopóval, azért az a neve és

szerelmet vall, ha van kinek.

Az öreg pince hallgat, a vén diófa levele integet, s az érő fürtök megmártják magukat az alkony barna áradásában.

A nyugati ég vörös, az est már elindult az erdőből, az őszi bogarak megpendítik kis citeráikat.

Szól az ősz szelíd muzsikája, fent vannak a csillagok is, s az elmúlt nap életvásárja után takarítani kezd nagy, fekete

seprűjével az örök özvegy: az Éjszaka.