Az alkonyat arcát az ablakra nyomta, s ettől csillogó lett a tűz szeme.

A sarok zugaiban megpattantak az öreg bútorok, azt hitték már éjszaka van.

Az erdő felett alacsonyan jártak a felhők, a padláson egér után dobbant a macska, s az óra lassan mérte a csendet.

Az öreg vadász nyakába akasztotta a puskát, nem akart egyedül maradni. Egyedül az évekkel, melyek elmentek, az emlékekkel,

melyek ködösek voltak már és távoliak, mert az idő messze elhordta őket.

Lassan botorkált át a réten. A híd alatt alig csobbant a patak, mintha a nyárról álmodozna és lépéseire úgy dobogott a híd

alja, mintha öreg pince fölött járna, melyből elfogyott a bor, elfogyott minden...

A csalitos szélén az öreg nyárfán a fenyőrigók összehúzták magukat és várták az éjszakát.

Az erdőben egy róka sompolygott a havon, sietve osont, aztán eltűnt.

A hold derengése erősebb lett, leszállt a fák közé és a halk neszeket a földre nyomta.

A nyiladékon egy bak vágtatott el, aztán egy szarvastehén jött, utána a borja. Jöttek, mentek az erdei népek a széles

úton. Az elmenők félelem nélkül, csendesen, mintha csak árnyak lennének, az érkezők gyanakodva.

Mentek a rókák, nyestek, menyétek, minden lakója az erdőnek.

Az öreg vadász nézte őket, érezte, hogy az élet jár körülötte. Jön-megy, mint maga az idő és el nem múlik soha. Felettük

járt a hold, alattuk aludt a föld és ők mentek, mentek a végtelenből - a végtelenbe.

A hold valahol a felhők mögött járt, melyek megrázták néha magukat, ilyenkor hó hullott hegyre-völgyre.

A szél tétován bolyongott a sötétben s nem volt, aki utat mutatott volna. Igaz, elvesztek az utak is.

Az éjszaka sem tudta, hogy menjen vagy maradjon? Az órák akadozva mérték az éjszakát, a fák megborzongtak, amikor a bagoly

halált kiáltott és utána akkora lett a csend, mint elfedett, öreg kriptákban, ahol nem járt senki, csak az idő.

A szél meglengette az öreg ház függönyeit a faluvégen. Ebben a házban a halálnak és az életnek virrasztottak. A zümmögő

ének altatódal, vagy búcsúzó siratás?

A halott békén feküdt, mint aki befejezte dolgát a földön, az újszülött pedig egészséges kis öklét összeszorította, mintha

rejtegetne valamit.

Reggel majd elindul a virágos keresztelőpárna és elindul az avarszínű szemfedő. Az öreg halott leszáll a sírba, a földdé

vált bölcsőbe, az újszülöttet megkeresztelik vízzel, mely tisztán buggyan elő a földből, mint az élet.

Odakint pedig a sírdombot belepi a hó, panaszkodik a szél és egy láthatatlan kéz felírja a fejfára a múló esztendő számát.