A fűzfák akkor bontogatták leveleiket, a patakparton zöldülni kezdett a csalán s egy korai lepke tántorogva repült a napsugárban.

Mi a parton hevertünk. Meguntuk már a papírcsónakot ereszteni. Néztük az eget, néztük a vizet, és jó volt elnyúlni a napon a tél sok köde, borulása után.

Egyszer csak a barátom – Puska Péter – felugrik, és felmutatva a levegőbe, elkiáltja magát:

„Fecskét látok,

szeplőt hányok…”

És szaladt a vízhez arcát megnedvesíteni. Én utána. Arcunkról lepergett a víz, és összenevettünk, mert nem volt szeplős egyikünk se.

A fecske pedig kanyarodott egyet a levegőben, leszállt a patak kiöntésére, ivott a vízből, és csivitelve mondott valamit a siető kis hullámoknak.

Péter egy nagy, gömbölyű kavicsra mutatott:

– Eltalálnád?

– El, de nem akarom.

És vettem a kavicsot.

– Nem találnád el. Mondani könnyű…

A fecske még mindig ott totyogott a sáros kiöntésen, és nem figyelt ránk. Talán a fészekre gondolt, melyet innét rak meg ragadós sárpéppel, talán a fiaira, akik majd lesznek.

A karom meglendült, a kő elrepült, s a felrebbenő kis fecskét elcsapta a levegőben.

Dermedten néztünk egymásra. Vége lett a tavasznak egyszerre. A szám keserű lett, a szívem ijedt és nehéz.

– Te mondtad…

– Csak tréfáltam – dadogott barátom, aztán rohantunk a fecskéhez.

Törékeny kis teste megvonaglott, szeme fájdalmasan pillantott még egyet-kettőt, szárnyai szétterültek, mintha védeni akarna valamit, aztán nem mozdult többet.

Két vállamra pedig ólomcsizmával odaült a bánat. 

Hogy repült még az előbb ez a kedves madár… Hogy kiáltott csivitelve az ismerős vizeknek… Fészket akart rakni, és most jóvátehetetlenül mindennek vége…

Szemünket elöntötte a könny, és nem néztünk egymásra.

– El kellene temetni – szipogta Péter.

Megijedtem. Arra gondoltam, hogy a napsugárban kéklő égben szálló madár nem kerülhet a föld alá.

– Nem! Nem!

– Hát akkor?

– Várj!

A legszebb papírcsónakot kiválasztottam. Teleraktuk apró virággal, és reszkető kézzel ráfektettük a kis fecskét. Megsimogattuk zománcos tollát, lehunyt szemét, és vártunk. Valami hiányzott még. Az ostoba bűn renyhén feküdt még szívünkön, és Péter tért először magához:

– Hát akkor búcsúztassuk el.

Levetette foszlott kis kalapját, rám nézett kicsit szégyenkezve, és megcsókolta a holt madarat. Odahajoltam én is, és a toll puha érintését még ma is érzem a számon.

A patak halkan locsogott, amikor útra eresztettük a kis csónakot. Egy szitakötő hintázva szegődött kíséretnek, és mi a parton levett kalappal, nagy szomorúsággal mentünk mellette.

Mentünk, amíg csak be nem alkonyodott, és a patak be nem futott kis hajónkkal a nagy nádasok közé, ahol sírón sziszegett a tavalyi sás és a nádbugák némán bókoltak a felhők közé bukó napisten előtt.

*

Azóta szívemhez nőtt nekem minden fecskemadár. Ha tavasszal érkezni látom: most is leveszem a kalapom, és most is elmondom az ősi köszöntőt, és százszor is megkérdem, nem az ostobán eldobott kődarabok okozzák-e, hogy az Isten madárkája, a fecskemadár olyan régen nem hozott már az embereknek igazi Tavaszt…?

(1943)

Megjelent az Esti Újság 1943. április 12-i számában. (Később a Magyar Nők Lapjában, 1995-ben.)

Kötetben először 1944-ben, az Egy szem kukorica tartalmazta. Később 1962-ben az Őszi vásárban, majd 1988-tól a Zsong az erdőben és 2007-ben a Tojáshéjdarabkákban.

**

A festmény Szabó Katalin alkotása.