A torony kinyúlt a földből, mint egy istenhívó kiáltás. Zsalus ablakai mögött csend volt. Ablakrésein ha besütött a nap, aranyló por úszott a napsugárban, s a haranglábak között csendben kuporgott az Idő.

Néha szelet hoztak ónos, nagy felhők, néha hó szállingózott a harangok peremére. Nyáron pattogva nyújtózkodtak a gerendák, télen pedig hideg sziszegett a harangkötelek között, melyek merevek voltak, mint a dermedt kígyók.

A harangok mindig ünnepélyesek voltak. A kötelek szürkék, unalmasak, mert életkedvüket összetörte a tiló, a gerendák darabosak és megbízhatók, mint az az ember, aki valamikor kiácsolta őket. De valamennyien együtt, összefogódva, mégis egyek voltak a nappali csendben, az éji hallgatásban, és tisztelték egymást, mert tudták, hogy egymás nélkül némák és értelmetlen anyagok lennének csak.

A kötelek megkapaszkodtak a harangokban, a harangok nyugodtan támaszkodtak a gerendákra, ha alulról jött a parancs, hogy most kondulni kell hajnalra vagy estére, örömre, imádságra vagy bánatra.

A nagy harangnak zsoltáros, mély férfihangja volt, és ritkábban szólt, a középső hol a kicsinek segített, hol a nagynak, a lélekharang pedig mindig készen volt a sírásra, mert ő tudta meg először, ha valaki elcsendesedett a faluban – örökös csendességre.

A torony csúcsos süvege pedig őrizte őket, esőtől, hótól, mérges orkánoktól. Csendet, homályt borított rájuk, mert ilyenkor felrebbentek a galambok a párkányról, és mint fehér fergeteg, forogtak körülötte.

De megtűrte az öreg torony a verebeket is. Ki tehet róla, ha már ilyenek? Szemtelenek! Ezeknek ugyan harangozhatnak! Csiripelnek, berzenkednek, és azt hiszik, a tornyot őértük építették. Hanem aztán, ha jön az alkony, egyszerre elcsendesednek. A napot szeretik ők, a világosságot, és a sötétség dermedése megfogja apró szívüket. A sötétségben rémek járnak. Vészes hangú rablólovagok vijjognak, s ilyenkor a verébnép meghúzza magát a fészek mélyén, az ereszek zsúphéjában, a szalmakazlak oldalában, és a reggelre gondol, mely nehezen közeledik.

Az öreg toronyban ilyenkor feneketlen sötétség van. A harangok is szunnyadoznak. A szél néha átsuhan az ablakrácson, és meglengeti az elhagyott pókhálókat, melyeket remetepókok szőttek. Isten tudja, mikor, de aztán elköltöztek, mert ha böjtösen is, de a remetének is enni kell valamit.

A csendre csend száll. Csak a csillagok pillognak odakünt az égen. A kutyák most kezdik el értelmetlen üzengetésüket, melyeket csak ők értenek, s ekkor a sarokgerendáról leválik egy kis darab sötétség, és kisurran az ablakon. Utána másik. Az öreg torony magas kaptárából kirajzik Csisz népe: a denevérek. Szárnyuk nem suhog. Talán nem is a levegőn, hanem a sötétségen repülnek, és félelmes utakon járnak, melyeket nem tud senki.

Pedig kireppenésüket két szem kíséri. Két zölden égő, nagy szem. Mozdulatlan, két titkos lámpás. Amikor a denevérek már mind eltűntek, megsuhog két nagy szárny, valami motoszkálás is hallatszik, és utána halk koppanással ugrik az alsó gerendára Hu, az öreg lángbagoly.

Kitátja száját, mintha ásítana, megvakarja fejét, tollászkodik, és kinéz az ablakon csak úgy megszokásból, hiszen egyik este olyan, mint a másik.

Hu egyedül van. Felesége egyszer csak elmaradt. Ez még a tavasz elején volt, és Hu akkor sokáig kereste párját. Éjszaka többször hazarepült, az ismerős utakat mind berepülte, de felesége nem került elő. Hu akkor nappal sem aludt. Nagyon hiányzott valami, ami több volt, mint éhség vagy a hideg. Hu sokáig járt ebben az időben hiábavaló utakat, és csak hetek múlva kaparta szét azt a pár szál szalmát és forgácsot, aminek fészeknek kellett volna lennie.

Még később is utána iramodott egy-egy árnynak, de ha közelebb ért, csalódottan fordult el, mert más baglyok is röpködtek az éjszakában.

A nappalok és az éjszakák aztán elhordták mellőle a vágyat. Egyedül maradt a csenddel, és csak néha fordult a fészek hűlt helye felé, de ez is elmúlt, mert elmúlt a tavasz, és Hu nem talált párt a határban.

Most már csak magára gondol. Kinéz az ablakon. A falu ablakai vörös szemmel néznek a sötétbe. A nappali lármát az emberek magukkal vitték a házakba.

Kicsit hallgatózik még, aztán kirepül az ablakon. Hu szereti a csendet, és nem is zavarja meg azt. Tollai puhábbak a pehelynél, és olyan lágyan repül, mint nyáron a kis felhők.

A falu végén gémeskút, s az ágasfán ül meg először. Itt néha cigányok táboroznak, és Hu szereti nézni a tüzet. A lángok játéka különös, a cigányok szótlanul tesznek-vesznek körülötte. Hu kíváncsi. Leskelődik. Hallja a suttogást, de nem érti. A tűz aztán hunyorogni kezd, s egy-egy cigány eltűnik a sötétben. Később ugatni kezdenek a kutyák. Mérgesen, tanácstalanul, és ezt már Hu körülbelül érti. Éreznek valamit a kutyák, és egymást figyelmeztetik:

- Vigyázzatok! Vigyázzatok!

A cigány a kertek alatt jár, és a füle tövét vakarja. Csak kutya ne lenne a világon!

Surran tovább, de meg is dermed, mert a gyalogúton egy nagy fehér komondor ballag feléje. A cigány pisszeg:

- Bodri, te! Ide gyere, kis kutyám! – És combját veregeti.

Bodri a plébános kutyája. Elhízott, öreg komondor. Ismeri a cigányt, és tudja, hogy senkit sem szabad bántani. A paphoz sokan járnak, és Bodri nem felejtette el a verést, amit egyszer régen kapott, amikor éppen az esperes úr reverendájából szabott ki egy jókora darabot.

De azért most gyanús a dolog. Tétovázik, hogy csóválja-e a farkát, vagy ne.

A cigány kezében szalonnabőrke.

- Bodri – suttogja –, kis kutyám… - S a szalonnabőrkét Bodri elé tartja.

Bodri zászlós, nagy farka barátságosan integet. Ez csak jó ember lehet, és megnyalja a cigány kezét.

Odébb már együtt mennek. A cigány vakarja a kutya fülét, simogatja fejét, és leülteti a nagy farakás mellet az udvarban.

- Pszt, kis kutyám, pszt…

Bodri leül, a cigány felmászik a farakásra. Onnét eléri az eperfát. Most még alig múlt tavasz, az eperfán csak levél van és alvó tyúkok.

A tyúkok nyugtalankodnak: krr… krr… – és vaksin néznek a sötétben.

A cigány kinézi egynek a nyakát. A tyúk vergődik egy kicsit, aztán csend…

Bodri bután nézi barátját. Mit csinálhat odafent, és van-e még nála szalonna?

A cigány lemászik. Kezében két tyúk. A kutya szagolgatja:hát ezekkel mi történt?

- Megdöglöttek, kis kutyám. Meg ezek…

Bodri még el is kíséri a cigányt. Nem messze, csak amíg újabb szalonnát kap.

A cigány pedig eltűnik a sötétségben.

Hu már éppen el akart röppenni, amikor újra fellobogott a tűz. A sátor alól kibújtak a cigányok, és tyúkot kopasztottak…

A faluban csend volt. A cigányok ettek, aztán elégettek csontot, tollat, és hamut kotortak a tűzre.

Hu pedig keringett egyet a füstölgő parázs felett, és ellibegett a falu felé.

…

(1940)

***

Kisregény.

Először megjelent a Csi (1940) c. kötetben. 1940-ben részlet jelent meg belőle a Magyar Kultúrszemle szeptemberi számában, később a Vadászlap 1941. augusztusi számában.

Toronyban címmel tartalmazza a Csí és más elbeszélések (1974), Ködös utak (1979), Vuk, Csí és más állattörténetek (1997), Állattörténetek (1995).

**