FEKETE ISTVÁN: LÓTUSZ

A lótuszvirág a tündérrózsafélék családjába tartozik.

Megtalálható Afrikában, Ázsiában, Indiában - ahol szent virág, és vallásos tisztelet veszi körül -, de megtalálható hazánkban is több helyen, például Hévízen.

Nem tudom, hogy idegen országokban is őrzik-e, de nálunk ritkaság, így a hévízi gyógystrand múlt századbeli deszkaépületén az egyik felírás így hangzik: Lótuszt tépni tilos. A másik tilalom a dohányzás ellen szól.

Nem tagadom: nagyon szeretek kihágni, így feltettem feleségemnek a kérdést, hogy: vagy cigarettára gyújtok, vagy lótuszt tépek. Természetesen: neki!

- Csak gyújtson rá - mondta valami végtelen fitymáló mozdulattal -, régen volt az, amikor maga virágot lopott nekem...

- Vagyok én még olyan legény...

Erre már nem is szólt, csak belebújt abba a kalodába, amibe az úszni nem tudók kapaszkodnak, és elevezett a forrás felé, ahol állítólag ( én nem téptem le) negyven méter mély a víz. Rossz volt nézni.

Nem is néztem sokáig, mert egy vezérigazgató külsejű úr ereszkedett a vízbe - közvetlenül a gyönyörűen kinyílt lótusz mellett -, és, mint a vezérek általában, egyetlen, de nagyon határozott mozdulattal leszakította a virágát. Jó hosszú szárral.

- Elvira, ide nézzen!

Az Elvira nevezetű hölgy nemcsak odanézett, de fel is ugrott, és a deszka széléről dühösen sziszegte.

- Aladár, dobja vissza a virágot...

- De mért, Szívem? - és Aladár körülnézett vidáman. - Magának szedtem...

- Dobja vissza! Aladár megérezte, hogy a virággal valami baj van. Ötven szempár figyelte már, ötven olyan szempár, amelynek gazdája irigyelte tőle a lótuszt. Én voltam az ötvenegyedik.

Aladár tehát óvatosan visszaeresztette a virágot, és már mind az ötvenegyen dühöngtünk, hogy megússza a dolgot, amikor egy fekete pápaszemes férfi szólt le a korlát mellől.

- Uram, tessék kijönni a vízből!

- Mért menjek ki?

- Ön lótuszt tépett, tessék kijönni!

- Nem megyek. Jöjjön maga be, ha valami dolga van velem...

- Jó! Akkor csendőrt hívok! - És elment.

Aladár úgy tett, mint akit "nem érdekel" a csendőr, erélyes karcsapásokkal úszott pár métert, de aztán kimászott, s ekkor semmi sem volt rajta, ami vezérigazgatóhoz hasonlított.

A csendőrrel nem lehet viccelni - ez volt Aladár arcán -, és eltűnt e dolgot elintézni.

*

A lótuszvirág pedig feküdt a vízen. Még talán nem is érezte, hogy leszakították, amikor én - az ötvenegyedik - odaléptem mellé és felemeltem.

- Hát ezt ki szakította le? - kérdeztem csodálkozva, és - "mit sem tudva a dologról" - a kabinosasszony asztalára tettem.

- A vízben találtam...

- Tudom - és nevetett - , az az úr most fizeti a büntetést.

Ötven szempár irigyen figyelt, azért csak úgy súgtam:

- Tegye el, lelkem... - és olyan mozdulatot tettem, ami a világ minden nyelvén fizetést jelent.

És hazavittem a lótuszt, vizes fürdőnadrágomba csomagolva. Ebéd előtt elpiszmogtam az időt, és amikor végre egyedül maradtam, vázába tettem a virágot.

Az ebéd úgy folyt le, mint máskor, csak amikor a második fröccsömet rendeltem, feleségem megjegyezte, hogy a sok folyadéktól elhízok, szívem megerőltetem és felesleges kiadás - bár ő nem sajnálja..

.

Úgy ültünk egymás mellett, mint ahogyan tizenhárom éves házasok szoktak ülni. Igaz, meleg is volt nagyon...

Aztán felmentünk a szobánkba.

Az ablakon besütött a Nap, és ragyogó kévéjében ott állt a Virág! Csend.

Szép pillanat volt! Feleségem arca felragyogott, mint mátkaságunk óta sohasem. Átölelt, és cinkos nevetéssel súgta:

- Lopta?...

- Loptam..! - És kidüllesztettem a mellem.

- Akkor maga most: tolvaj?

- Én igen!

- Nahát! Maga mégiscsak nagyon rendes ember.

Azóta keresi a kedvem: nem számolja, hány cigarettát szívok, karöltve járunk esténként ( ebben a melegben), az újságot az éjjeliszekrényemre készíti, és amikor a pincér megjelent a szokásos két deci fröccsel, szigorúan nézett rá.

- Három deci bort hozzon, Gyula, és ásványvizet...