Mic itt lakik alattam a házmesteréknél. Egyik szeme kicsit kancsal, ami lehet születési hiba, de lehet valami baleset következménye is, mert Mic estefelé keresi a kenyerét, s a homályban könnyen nekimegy az ember ágnak-bognak, miegymásnak…

Az esti kenyérkeresetből azonban senki se gondolja, hogy Mic feslett életet él… Nem. Macskabundája valódi, de ezt tisztességes úton a mamájától kapta születése alkalmából, s azóta se vetette le.

Megismerkedésünk pillanatok alatt történt. Én mentem be a házba, ő jött ki, miután gazdája ideköltözéskor mindjárt kiadta a házmesteréknek.

- Szervusz, Macsak! – mondtam közvetlenül, mire ő megállt, kancsal szemével rám nézett, s csak annyit mondott:

- Mirnyau.

Később több ízben szóba álltunk egymással. Ilyenkor megsimogattam, sőt az állát is megvakartam. Mic kéjesen dorombolt, én pedig figyelmeztettem, hogy barátságunk egén egyelőre felhő nincs, de menten viharosan beborul, ha netán madarászáson kapnám.

Mic dorombolva esküdött összes macskaőseire, hogy rá se néz rigókra, cinkékre, de még a verebekre se, mert ő jól nevelt macska, és csodálja, hogy ezt eddig nem vettem észre.

Ettől kezdve megbíztam Micben, mindaddig, amíg egy szép nyári délután erkélyemről kihajolva meg nem láttam szürke bundáját, amint a bokrok alatt egy gerle felé lopakodott.

A gerle gyanútlanul szedegette a fészeknek való vékony ágakat, én pedig körülnéztem, hogy mit vágjak Mic becstelen fejéhez. Mivel azonban a teraszasztalon csak egy árva hamutartó lézengett, nem tudtam mást tenni, mint hogy a bamba gerlét világgá hessegettem. Ha nem zavarom el: egyenesen besétál Mic torkába.

- Megállj, macska! Csak egy ilyen bőszívű állatbolondot tudtál becsapni! Gyalázatos!

Ezeket már hangosan mondtam, mire Mic kibújt a bodor alól, és nyújtózkodott, mintha azt mondta volna:

- Jólesett ez a kis heverés… egész éjjel egerek után szaladgáltam. Szegény macska mikor pihenjen?

- És a gerle, te alávaló?

Mic szinte bánatosan nézett rám.

- Gerle? Volt itt valahol gerle?...

Másnap flóberttal mentem haza. Mic az ajtóban hasalt, és érdeklődve nézte a puskát.

- Nézd, macska, csak nézd! Nem is tagadom: ha még egyszer madarászáson kaplak, véged van.

Mic szemtelenül ásított.

Múltak a hetek, de hiába leskelődtem. Mic becsülete ez idő alatt makulátlan volt – a ház terasz felőli oldalán. Hogy a másik oldalon mit csinált, nem tudom, de senki se követelheti tőlem, hogy házunk mindkét oldalán megtévedt macskák erkölcseire vigyázzak.

Egyszer aztán…

Eső után volt éppen – akkor még voltak nyári esők –, amikor szinte felsikoltott a feketerigó. Odarohantam a korláthoz. Mic, az álnok, akkor somfordált el egy elhibázott ugrás emlékével, de pár szál feketerigótollal a szájában. Nem volt már időm lőni, de ha Mic tudta volna, mit határoztam róla, azonnal megcsinálta volna a végrendeletét.

A rigók ingyen fuvoláznak itt mindenkinek, és Mic gyilkolja a rigót, a dalt, a muzsikát. Micnek meg kell halnia!

Másnap azzal mentem haza, hogy nem várok. Legyünk túl rajta! A macskát agyonlövöm, ott ahol érem!

Amint bementem a kapun, macskasírás ütötte meg a fülem. Mic sírt keservesen, és elém jött sántikálva, kétségbeesetten, mert a bal első lába el volt törve. Csúnya, véres, nyílt törés volt, és Mic beteg lábát feltartotta a levegőbe.

- Látod, mit tettek velem?...

Mic ezek után szabályos sínt kapott a lábára, és szépen meggyógyult. A puskát elzártam, és ha valaki kérdezi, hova lett a kisebb darab hús, melyet feleségem egész délelőtt keresett – most már nem is tagadom: én loptam el.

Micnek!

/1943/

**

Megjelent az Új Időkben, 1943. szeptember 18-án.

Később a Hírlap (1948. szeptember 19.) közölte. Tartalmazza a Rózsakunyhó (1973), A három uhu (1997) és a Fészekrablás (2007).