Már régen nézem az ablakba karikázott külső világot: nézem, de csak futkározó gondolataimat látom, hiszen éjszaka van, homályos, holdvilágos éjszaka.

Gondolataim meg-megakadnak, elröppennek egy pillanatra, aztán vissza se jönnek.

- Mi zúg?

Cséplő nem lehet, mert annak meleg búgását ezer más búgás között is megismerem, de hát akkor mi? Valamikor csak ágyúszóra vagy cigánymuzsikára keltem volna fel ilyen készségesen, de most - hiszen nincs más dolgom - szépen felkelek, hogy megnézzem, mi zúg.

Szél!

Tiszta, csillagos az ég: az ég alján ijesztően fénylik a hold, a fák dermedten állnak, és messze valahol félelmetesen zúg a szél.

A fák lassan meghajolnak, összevonom köpenyem avult két szárnyát, mert hűvös lett egyszerre, eszembe jut, hogy "tegnap" még július volt, tikkadt hőség, és ma már "kimegyünk a nyárból". Elmúlt megint egy nap, egy hónap, egy év...

Bemegyek a szobába, és várom, hogy mit hoz a szél, és korholom magam, hogy a nyár boruló arcából ezt előre nem tudtam. Hiszen éreztem, de nem álltam meg figyelmeztetésüknél, és nem szóltam hozzájuk.

- Nini, legyecskék, de elfogytatok!

Nem mintha szeretném a legyet, de nem is haragszom rájuk, mert az nem árt a légynek, hiszen a méreg engem esz, és nem a legyet. Szóval a legyek megfogyatkoztak, és nem mászkáltak a fülemen az álom érkezésének pillanatában.

És a partifecskéket is láttam tegnap a sürgönydróton füzérben, és arra gondoltam, mit érez talpuk az alattuk futkosó örömből és bánatból, amit az emberek küldöznek a drótban. Erre gondoltam ahelyett, hogy régi barátsággal megkérdeztem volna:

- Készültök, kis fecskék, készültök?

Csak néztem őket szeretettel, és buksi kis fejüket felém fordították, mint iskolában a gyerekek, s én nem szóltam hozzájuk. Hát ez a barátság? Ámbár hiszen csak feledékenység volt, mert tudom, hogy még nem mennek. De azért illet volna.

Vagy nem kellett volna észrevennem, hogy liba barátaim egy szép reggelen csúnyán megkopasztva jelentek meg, hogy uzsonnakenyeremet elkunyerálják? Még pelyhes korukban magamhoz szoktattam őket, azóta, ha leülök a folyóparton, egyszer csak ott vannak, és azt mondják:

- Lilili-lálálá! - Ami annyit jelent libanyelven, hogy: - Enni szeretnénk!

És most milyen csúnyák! Az asszonyi önkény már előre levette róluk a párnába valót, még a hangjuk is más, és félóráig tanácskoznak a víz előtt, hogy belemenjenek-e vagy ne, mert meztelen bőrüknek hideg a víz.

- Tiszteltetem a gazdátokat - mondom, mert nem ismerem a gazdájukat -, jól pocsékká tett benneteket.

Na és a gólyák? Hát nem kellett volna észrevennem az idő múlását, amikor egyszerre csak egy pár helyett - öten szálltak le a rétre? Ott prücskörésztek mellettem, bizalmas közelségben, mert tudták, hogy a dicséret nem marad el, s ez a szülői szívnek jólesik.

Mosolyogva néztem őket.

- Gyönyörűek, szebbek, mint a tavalyiak...

A családfő megvakarta csőre tövét, ami annyit jelentett, hogy:

- Hát megtettük, amit lehetett.

És kis nekifutással felszárnyaltak mind, mintha az öregek azt mondták volna:

- De azt nézd meg, hogy repülnek!

Néztem, amíg felkanyarodtak a felhők alá, belátva egyszerre a messze tájat, melyet nemsokára itt hagynak. Mit éreznek vajon odafent, és ösztönük mélyén van-e valami a jövő tavaszról? Keringtek a fiatalok és az öregek, a jelen s a jövő.

És ma este?

Nyitva az ablak, böngészgetek valami könyvben, csak úgy futólag, mint amikor fecske érinti a vizet, amikor megpendült valami a szívemben, az ablak alatt, a bokrok között, gondolataimban s az egész világon.

Félénken, lágyan megszólalt az őszi bogár kis citerája, nagy ünneppé téve ezt a napot, s én az emlékek s a nyár kakukkfüves fejfájához hajtottam fejemet.

Most már nyár vége van!