A föld alatti barlangokban nagy munkában volt a törpék népe. Most húzták le a gyászlepleket a falakról. A nagy arany gyertyatartókat most vette számba a kincstáros, és kinyitották a rejtett nyílásokat, hogy a hajnali szellő kivigye a fáklyák komor koromszagát.

 

 

A zenekar a gyászinduló helyett vidám győzelmi dalokat próbált, és az öreg király trónusát tizenkét törpe fényesítette az új király számára.

 

Szóval úgy volt ez itt is, mint régebben az embereknél: „Meghalt a király, éljen a király!” Elég volt a szomorúságból, most már jöjjön a vigalom!

 

Holnap hajnalban lesz a koronázás.

 

 

Mégpedig soha nem látott fénnyel, mert eddig csak föld alatti lámpák imbolygó fénye szikrázott a korona ezer ékkövén, de most a főszertartásmester lyukat vágatott a napvilág felé, hogy amikor a király fejére teszik a koronát, a hajnal bíborragyogása is ott tündököljön az új király feje körül.

 

 

Az éjszaka nehezen múlt. Az öreg tölgy titokzatos híreket susogott az éjszakában, és az erdőben csakhamar elterjedt a hír, hogy hajnalban lesz a törpék királyának koronázása, melyre hivatalosak voltak a tündérek, a sellők, a manók és a törpéknek minden atyafisága. Nagy volt hát a sürgés-forgás az öreg tölgy aljában, mert a törpék barlangja a tölgy gyökerei alatt volt. Fent az ágak között pedig Szarka Ákos lakott jól megépített fészkében feleségével és neveletlen gyermekeivel. Az öreg szarka fent trónolt a fa sudarán, mert a fészekben már nem jutott neki hely, és jól hallotta a tölgy suttogását, de nem értette meg. Hallotta a járás-kelést a fa alatt, de hiába erőltette a szemét, sűrű volt a sötétség, mint a szurok, nem láthatott semmit.

 

 

Így múlt el az éjszaka. A derengés szürke patakja nehezen mozdult meg a keleti égen, de aztán világosodni kezdett az erdő, és amint kivillant az első napsugár, a korán kelő Szarka Ákos hajlongva, cserregve köszöntötte a felkelő napot.

 

– Csendesebben, csendesebben – cserregett halkan Szarkáné –, hadd aludjanak még a gyerekek.

 

 

– Szokják meg a korán kelést! – reccsent feleségére Szarka Ákos, és szigorúan nézett le a fatetőről, de még a lélegzete is elállt attól, amit látott.

 

A vörös arcú nap első lágy sugarai lezúdultak a tölgy alatti nyíláson a törpekirály koronájára, és a gyémánt, a rubin, a topáz, a smaragd arannyal kevert villogása káprázatos fénnyel lobogott Szarka Ákos felé.

 

A törpék szertartásmesterének újítása jól sikerült. Soha nem szikráztak még a korona ékkövei így, és szinte égtek, amint magasra emelték a lyuk szája felé, hogy aztán visszaengedjék a király fejére.

 

 

De ekkor csodálatos dolog történt. A koronáért benyúlt valaki kívülről, és a kis törpék áhítatos kezéből kiemelte a nyíláson.

 

A király csak akkor vette észre, hogy baj van, amikor a szertartásmester elsápadt, és kardjába dőlt, a kis tündérek pedig ájultan estek egymásnak a kristálypadokon.

 

De akkor aztán a király kirántotta kardját.

 

– Utánam!

 

És ami már ezer esztendeje nem történt meg, nappal tárultak ki a törpék föld alatti várának kapui.

 

De hiába.

 

 

A korona fent csillogott már Szarka Ákos csőrében. Éppen feleségének mutatta:

 

– Csinos holmi! Jó lesz a gyerekeknek játszani...

 

És hiába térdelt le a törpék serege, hiába könyörgött, Szarka Ákos gúnyosan cserregett:

 

– Csináljatok másikat! Mi az nektek? Különben sem ér sokat...

 

– Tízezer éve a családom koronája, nem élhetek nélküle! – kiáltott az ifjú király.

 

– Hát ne élj! – cserregett Szarka, és hátat fordított a kétségbeesett királynak.

 

– Légy kegyes hozzánk! – siránkoztak a törpék.

 

– Kegyes vagyok – vágott vissza Szarka Ákos –, és nem csíplek benneteket agyon, de most már elmenjetek, mert goromba leszek! Magamfajta szárnyas úr nem állhat szóba ilyen földet túró alantas néppel: takarodjatok!

 

Szarkáné dicsőségben úszó szemekkel magyarázta fiainak:

 

– Látjátok, ilyen úr a ti apátok!

 

 

A király ekkor keményen kihúzta magát.

 

– Szárnyas úr? Azt mondtad, Szarka, hogy szárnyas úr? Hát én majd megmondom neked, hogy mik vagytok. Hitvány, piszkos tolvajok vagytok. Minden nemzetségetek is az volt, és a gyerekeid is azok lesznek...

 

– Ákos! Nem engedem! – kiáltott Szarkáné, mert úgy látszott, mintha ura rá akarna rohanni a törpékre, akik ha csak arasznyi nagyok is, de sokan voltak.

 

– Engedj – csapkodott szárnyával Szarka Ákos –, megölöm mind! – És addig engedte magát tartóztatni, amíg a törpék után be nem csukódott váruk ajtaja.

 

– Igen, ahogy királyunk mondta, piszkos tolvaj! – mondta az utolsó törpe, akinél a kulcsok voltak, és becsapta az ajtót.

 

– Miért is tartottál vissza? – dühöngött látszólag Szarka Ákos. – Szétszedtem volna mind!

 

 

– Látjátok – mondta később Szarkáné a gyerekeinek –, ilyen a ti apátok. Erős, mint a sas! A korona a miénk maradt. Játsszatok vele.

 

És a kis szarkák ide-oda gurigáztak a törpék drága koronájával.

 

Odalent pedig a föld alatt elcsendesedtek a sípok, a dobok, felrakták újra a fekete posztót a falakra, és szomorúságba borult a törpék népe.

 

Ott maradtak a vendégtündérek is, és másnap már összeült a nagytanács a korona visszaszerzésére.

 

Napokon át súgtak-búgtak, amíg megegyeztek. Akkor meghívták a Széltündért is, aki eddig idegen országban száguldozott.

 

A Szél csak bólogatott.

 

– Jól van. Bízzátok csak rám. Majd megtanítjuk ezt a hitvány tolvajt, hogy ki az alantas nép.

 

 

És elcsendesedett a föld alatt minden. Szétoszlottak a törpék. A kovácsok elmentek kovácsolni, a bányászok tovább fejtették a drága köveket, csak a kis bányászlámpák égtek szomorúbban, és a király tíz hűséges csatlósa őrködött az ajtónál teljes fegyverzetben.

 

És vártak. Néha kileskelődtek a szellőzőnyíláson, de odakünt csendes volt minden. Az erdőn végigömlött a tavaszutó meleg ragyogása. A kis szarkák a fészek szélén ültek, várták szüleiket, mert meguntak már a koronával játszani, és éhesek voltak.

 

Ekkor egyszerre váratlanul rátört az erdőre a Szél nagybátyja, az Orkán. Ordítva gázolt végig az erdőn, és az egyik kis szarkát úgy leseperte a földre, mint a száraz falevelet.

 

A kis törpék csak erre vártak.

 

 

Kirohantak a barlangból, és a kis szarkát magukkal vonszolták a sötétségbe.

 

Az Orkán hirtelen elcsendesedett, és megült a fák koronájában. A levelek már alig zizegtek, a gerle búgni kezdett valahol, és Szarkáné azt mondta az urának:

 

– Haza kellene nézni... Ez az ostoba Orkán hátha megbontotta a fészket.

 

– Hát csak nézz! – rántott egyet a vállán Szarka Ákos. – Ezt a nyulat nem hagyhatom itt. – Szarkáék ugyanis egy döglött nyulat találtak, és abból falatoztak.

 

Szarkáné hazaszárnyalt, de majd elájult, amikor csak egyik fiát találta a fészekben.

 

– Hol a másik, hol a másik? – jajgatott.

 

– Elvitte a Szél – mondta a testvér.

 

Szarkáné kétségbeesve kereste a bokrok között, de nem találta sehol. Rohant az uráért.

 

 

– Ákos, Ákos – kiabálta messziről –, elveszett egyik fiunk! Mi lesz velünk?

 

– Semmi – nyelt le egy nagy darab húst Szarka Ákos –, lent lesz a földön. Majd felvisszük.

 

– Kerestem már mindenütt. Ákos, én rosszat érzek!

 

– Ne jajgass! Mindjárt megyek. Mondtam, hogy ne üljenek a fészek szélére; leseperte a szél. Majd adok én neki! – És mérges cserregéssel hazarepült. Felesége aggódva utána.

 

De bizony a kis szarka nem lett meg. Pedig tűvé tették érte az egész erdőt. Megkérdezték a harkálytól, nem látta-e a fiukat.

 

– Én bizony nem láttam! – kiáltott a harkály. – Férgeket kerestem beteg fák kérge alatt, nem láttam a fiatokat.

 

– Te se láttad, Gébics testvér?

 

 

– Most testvér, eddig rám se hederítettetek! Hát csak bajban kell a szegény rokon? De azért megmondanám, ha láttam volna. Nem láttam.

 

– Hát te, kedves barátom, Mátyás? Nem járt erre a fiunk?

 

Mátyás felborzolta bóbitáját, és úgy tett, mintha gondolkozna.

 

– Látni nem láttam, de valami sírást hallottam. És utána a róka rohant el a tájról.

 

Szarkáné erre majdnem elájult, és kétségbeesetten repültek vissza a fészekhez. Mátyás pedig gonoszul mosolygott.

 

– Megijedtek főtolvajék, annyi bizonyos. De nem árt nekik... A rókát pedig már régen nem is láttam.

 

 

Csendes lett a szarkafészek környéke.

 

– Majd előkerül valahonnan – mondta bizonytalanul Szarka Ákos, és kiült az öreg tölgy sudarára, hogy családja ne lássa elérzékenyedését.

 

Szarkáné a fészek szélén gubbasztott.

 

– Megszakad az én anyai szívem, Ákos, megszakad...

 

A fészek alatt ekkor ment el egy nyúl, és felszólt:

 

– Kinek szakad meg a szíve? Szarkánénak? Nem is tudtam, hogy a szarkának is van szíve. Hát mikor tavaly elraboltátok négy szép kisfiam, és megöltétek? Hol volt akkor a szíved, Szarkáné?

 

– Ákos, vágd ki a szemét! Nem elég az én bajom, még ez is? ... – De a nyúl akkor már messze járt.

 

 

Lassan alkonyodott. Ahogy a nap szállt alá a fák mögött, úgy halkult az erdő. Utoljára kiáltott még egyet-kettőt a feketerigó, aztán csend lett. Sűrű, fekete éjszaka. Az égen felhők jártak, aludt az erdő, csak Szarkáék virrasztottak.

 

– Mintha hallanék valamit – riadt fel néha Szarkáné.

 

– Bár hallanál, feleség, de most már én sem reménykedem. – És Szarka Ákos a sötétben megtörölte a szemét.

 

De aztán ő is hallgatózni kezdett, mert a törpék vára körül valami zaj hallatszott, és a szellőzőlyukakon imbolygó, kísérteties fények villantak meg és aludtak el.

 

 

És mintha kést köszörültek volna.

 

A hangok mind erősebbek lettek, és a beszédet már meg lehetett érteni.

 

– Előbb meg kell kínozni – mondta valamelyik törpe.

 

– Tűzzel, tűzzel! – kiáltott egy másik.

 

– A szemét kiszúrni!

 

– Szárnyát levágni!

 

– Gyerek ez még – védte valaki –, az apja a bűnös, az a tolvaj Szarka.

 

– Ebből is az lesz!

 

Szarkáék dermedten ültek az ágon.

 

– Be akarnak csapni! A korona kellene nekik, de abból nem esznek – forgott izgatottan Szarka Ákos.

 

 

– De hátha mégis – ijedezett Szarkáné.

 

– Butaság!

 

S ekkor éretlen gyerekhangon sírni kezdett föld alatti börtönében a kis szarka.

 

– Jaj, ne bántsatok, jaj, jajaj... Visszaadja apám a koronát. Irgalom!

 

Szarkáné úgy ugrott az urának, hogy az majd lefordult az ágról.

 

– Ákos, a szemed szedem ki, ha vissza nem viszed azt a szemetet...

 

De Szarka Ákos ekkor már ott állt alázatosan és megtörten a törpék kapujában. Csőrével megkopogtatta az ajtót, és bekiáltott:

 

 

– Visszahoztam a koronádat, törpék királya, add vissza a fiamat!

 

– Ki van odakint?

 

– Szarka Ákos!

 

– A szárnyas úr?

 

– Nem szárnyas úr, csak egy szegény apa ...

 

– Az más – és kinyílt az ajtó. – Add ide a koronát!

 

Szarka Ákos alázatosan átadta a koronát, a kis szarka pedig remegve futott apja szárnya alá. De anyja már fel is kapta, és repült vele a fészekbe.

 

Amint fiát biztonságban tudta, újra kihúzta magát az öreg Szarka.

 

– Halljátok, ti törpék! Most az egyszer ti voltatok az erősebbek, de ne találkozzam még egyszer veletek...

 

 

A kapu kinyílt egy kicsit jobban, és egy nagyon öreg törpe szólt ki rajta:

 

– Halld meg te is, Szarka Ákos, hogy mi nem vagyunk erősek, mert erő csak egy van a világon, ami még a magadfajta tolvaj szívében is a legnagyobb úr, és az a szeretet.

 

A vasalt ajtó bedördült, az éjszaka mélyebb és sötétebb lett, mint valaha. Szarkáné mindkét szárnyával letakarta fiait, Szarka Ákos pedig a törpék ragyogó koronája nélkül is békésen bóbiskolt az öreg tölgy legmagasabb ágán, ahová először ért el lágy karjával a nyújtózkodó virradat..