Nemrég egy vaddisznót lőttem a Pilisben. A koponyát – melybe a trófeát jelentő agyarak vannak beágyazva – csak napok múlva kaptam meg, s a koponya erősen „illatozott”.

– Valami használatlan edényben kell kifőzni – rendelkeztem, de aztán kiderült, ilyen használatlan edény nincs.

– Nem baj az – vigasztalt a lányunk –, kimosom én a lábast, hogy új korában sem volt tisztább. A víz mindent levisz…

*

Ez volt a második eset, hogy ilyen felfogással találkoztam vidéki embernél, aki általában kényesebb, mint a felvilágosultabb városi polgár.

Az első eset már évekkel ezelőtt történt.

Ilyen nehezen induló tavasz volt akkor is, és a szántásokkal nagyon kellett sietni, mert a korai tél a munkában megakasztott bennünket. Megfeszített erővel dolgoztunk, az emberek jutalmakat kaptak és minden kedvezményt, hogy behozzuk a késést.

Persze, az alig világosodó hajnal már kint talált engem is, és az egyik alkalommal csodálkozva állítottam meg kocsim a legtávolabbi major udvarán.

Néma csend!

Máskor ilyenkor már csörögtek a láncok, friss kurjantások terelték az ökröket járomba, és most semmi.

Mi van itt?

Az istállók felől ekkor megszólalt egy hang:

– Ha ki nem fizetik, csendőröket hozok.

– Hát csak hozzon. Ki hítta magát ide?

– Nem az a kérdés, hanem az, ki itta meg a bort?

Ekkor már én is ott voltam. Az istállóból kiszüremkedő fényben ott állt egy „borosember” és első öregbéresünk. A borosember a Balaton mellől jött, és faluról falura járva árulta – fillérekért – az elég jó borát. Nagyon olcsó volt akkor a bor, de csak szombaton volt megengedve, hogy bejárjanak a pusztákra. Ez a rendelkezés az asszonyok kívánságára és több súlyos verekedés után lett elhatározva.

A borosemberek azonban késő este beosontak a majorba, és mégis megcsinálták ki üzleteiket.

– És most tönkretettek – sóhajtott az ember.

– Mért adott nekik hitelbe?

– Adott a kórság – mondta bánatosan –, megloptak, csak azt tudnám, hogyan.

– Hát ha meglopták, akkor megfizetjük a kárát. Szombaton jöhet a pénzéért. Most legalább tanult.

*

Az ember elment, és hirtelen megélénkült a puszta. Béresek, kocsisok vezették egyszerre itatni az állatokat, s mire a nap felkelt, már zörögve indultak munkára a szekerek.

Embereimen azonban nagyon meglátszott az éjszakai kilengés, mert véres szemmel néztek a levegőbe, és úgy imbolyogtak az eke után, mint ősszel a légy.

– Mondja meg a társaságnak – szóltam az öregbéreshez –, hogy a bort ki kell fizetni. Az az ember szombaton jön a pénzéért, a maguk becsületére bízom, hogy be ne legyen csapva.

Szombatig nem szóltam a dologról, de akkor csak késő este tudtam kimenni, hogy a borosember dolgát eligazítsam.

Erre azonban már nem volt szükség.

– Megkaptam, uram, a pénzem – jött elém –, nincs már semmi panaszom, csak azt nem árulják el az akasztófák, hogy hogyan loptak meg. Ott volt mind velem az istállóban, a kocsim a hordóval az istálló mellett. És kint se járt egy lélek se…

Amikor az ember fejcsóválva elment, behívattam Ferenc Lajcsit, aki a legények gyöngyének számított úgy a munkában, mint minden zsiványság kieszelésében.

– Hát hogyan volt, Lajcsi, azzal a borral? 

Lajcsi rám nézett, és egy pillantásával megállapította, hogy „okosan” kell beszélni.

– Odaállt az ablak alá az a mulya.

– Aztán?

– Aztán mondom a pajtásoknak, akartok-e ingyen bort? Nagyon akartak… Hát kidugtam az ablakon egy irrigátorcsövet… bele a hordóba. Kicsit megszívtuk, aztán gyütt be az ablakon a bor, mint a vízvezetékből… Hamar híre ment a pusztán, küldtek innen is egy üveget, onnan egy lábost, mink meg csak mértük… Az ember ott feküdt a jászol mellett, mégse vett észre semmit. Inkább vicc volt az egész…, tessék elhinni.

– Szép kis vicc, csak azt mondd még meg, melyikőtök volt az a disznó, aki a piszkos gumicsövet a szájába vette?

– Én voltam! De nem volt az mocskos, hiszen, tetszik tudni, a víz lemos mindent – hát még a bor!

(1944)

**

Megjelent az Esti Újságban, 1944. március 17-én.

Tartalmazzák az Öreg naptár (2001) és az Útra kelünk (2008) c. kötetek.

Megtalálható még az Új Ember 1996-os évkönyvében.